Rikkancsok

A n y a n y e l v ü n k

Húsz év alatt leszoktam arról, hogy az újságárusbódék kirakatát böngésszem. Csak maradék kedvenc lapomért megyek szombatonként a standhoz, érzem, az utolsó mohikánok egyikeként. Mert az újságosbódé ma már sokcélú (multifunkciós) épület. Közönsége is kicsit megváltozott. Tapasztalatom szerint leginkább telefonkártyát vásárolnak, telefont töltenek föl, lottószelvényt vesznek és tippelnek, a legutóbb pedig már kávéautomatát is láttam az újságosnál. Újságot vásárolni egyre nehezebb.
Húsz év alatt elillant a szakmai tudás. Az újságárusok többsége nem tudja, hogy mit árul. Ha az érdeklődő kérdez, többnyire tágra nyílt tekintet fogadja: Van ilyen lap? Nem tudok róla!
Húsz év alatt szemmel láthatóan romlott a minimális számtani ismeret. Korábban az újságosok fejben összeadták a négy-öt lap árát (fejből ismerték az árat is), manapság kis számológép kerül elő, hogy megmutassa, mennyi is a 76+145 forint.
Húsz év alatt teljesen eltűnt a korábbi pesti utcák, aluljárók állandó, kedves szereplője: a rikkancs. Ma már a szót sem ismerik az egyetemi hallgatók. Ők éppen húszévesek, vagy alig többek.
Rikkancs szavunk a nyelvújítás során keletkezett a rikkant, rikkan igéből. A rikkancs eredetileg rikoltó, kikiáltó, csősz. 1900-tól a kiabáló, a lapokat kikiáltó módjára áruló újságárusokra is alkalmazták.
Az 1980-as években az Örs vezér téri aluljáróban még változatos szövegeket kiabáltak a rikkancsok, s ezzel jókedvre derítették és vásárlásra ösztönözték a munkába vagy hazaigyekvőket. Az újságárusnál nem volt sorban állás, mindenki előkészítette az újság (rendszerint borravalóval megtoldott) árát, s már fel is kapta a lapot. Ezt a gyors újsághoz jutást ösztönözte a rikkancs szövege: „Nem kell itten sorban állni, csak a pénzt lehajigálni” (1983). A rikkancsok persze többnyire szenzációkat harsogtak. Azokban az időkben sokszor tréfás, beugrató szövegeket: „Leugrott a tizedikről, mert azt hitte, hogy csak egy ugrás a Sugár” (1981), „Megtalálták Attila kardját! Föl volt akasztva egy Dohány utcai telefonfülkében” (1984). Az újságárusok szívesen utaltak az időjárásra is. Esős időben például ezt kiabálták: „Föltalálták az összecsukható esernyőt!” (1984). A legtöbb szlogen az akkori egyetlen bulvárlapra, az Esti Hírlapra vonatkozott: „Olcsóbb, mint a gyógyszer: megjelent az Esti Hírlap” (1986), „Még mindig a legszebb ajándék az Esti Hírlap” (1987), „Esti Hírlap a nagymamának, Esti Hírlap a nagypapának, Dörmögő az unokának” (1987). Tömören, zenei okból mondattá formálva: „Esti a Hírlap!”, „Kettős a gyilkosság!”
Értelemszerűen a napi politika is rányomta bélyegét az újságárusrigmusokra: „Itt az Új Álláskereső! Ezt olvassa Nyers és Rezső!” (1990).
Ha elfáradt a rikkancs-újságárus, csak annyit mondott: „Van még!” (1984).
Megdöbbentő, szinte hihetetlen, hogy a nem is oly régen még viruló városi folklór egy jellemző műfaja ilyen gyorsan elillant, eltűnt a történelem sülylyesztőjében. Én is csak azért tudtam felidézni néhány szöveget, mert már akkor is szorgalmasan jegyzeteltem a mindennapi nyelvi megnyilvánulásokat.
Ha egy nyelvi kisműfaj ilyen gyorsan, még életünkben porrá válik, s jórészt még az emlékeinkből is kitörlődik, akkor megértjük, hogy mivé lehetett, hogyan tűnhetett el a magyar történelem, a szóbeliség számos, ezernyi apró műfaja, szövege, az igricek, regösök énekei, voltaképpen az egész eredeti történelmünk. „Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek…” (Márai Sándor). És azt is tapasztalom, hogy az információk tobzódásának korszakában még kevesebbet tartunk megőrizendőnek, tehát még gyorsabban felejtünk, s majd a történelem is ugyanígy, ugyanezzel a sebességgel fog elfelejteni bennünket. Hangunkat, szavainkat, szólásainkat. Eltűnünk majd, mint egy múlt heti sms.