A főhősök megússzák

Jens Lapidus első regénye, az Instant dohány jól megírt krimi, Svédországban mintegy 400 ezer példányt adtak el belőle. Ez a szám meglepő, mert a könyv nem éri el a műfaj klasszikusainak szintjét, de mint tudjuk, az irodalmi siker kiszámíthatatlan. A szerző sikeres fiatal védőügyvéd, aki tapasztalatait felhasználva izgalmas, nyugtalanító képet rajzol a stockholmi alvilágról, különös tekintettel a kábítószer-kereskedelemre és prostitúcióra, valamint az ezeket az „iparágakat” kézben tartó külföldi bűnbandákra. Főhőse három meglehetősen felületesen jellemzett férfi: egy Jorge nevű chilei származású drogdíler, akinek a szülei még a diktatúra elől menekültek a biztonságot és politikai menedékjogot kínáló Svédországba, de ő maga profi bűnözővé vált, és egy fegyintézetből szökve újra kábítószer-terjesztésre adja a fejét. Vele párhuzamosan ismerjük meg a Mrado nevű szerb bűnöző történetét, akinek ugyan svéd nőtől születik kislánya, de esze ágában sincs beilleszkedni a svéd társadalomba. Inkább azon mesterkedik, hogy a szerb maffia főnökét, Radovant megfossza pozíciójától, és ő uralja az alvilágot. Végül a harmadik alak egy J. W. monogramot viselő svéd egyetemista, aki tanulmányait végezve maga is bekapcsolódik a kokainüzletbe. Közben meg akarja tudni, hova lett a nővére, akit szerb bűnöző barátja bevezetett a luxusprostitúció világába, majd, mikor ki akart belőle szállni, nyomtalanul eltűnt. Érdemes megjegyezni, hogy az összefonódó, etnikailag is elkülönülő bűnözői körök iránt a svéd rendőrség is élénken érdeklődik. A hatóságok a Nova projekt elnevezésű akcióban fedett nyomozókkal kísérletet is tesznek a felszámolásukra, de lényegében sikertelenül. Végül a leszámolások után a három főhős, bár sebesülten, életben marad, és minden jel szerint ott folytatják üzelmeiket, ahol abbahagyták.
Van egy vonatkozása Jens Lapidus regényének, amely igazán érdekessé teszi a magyar olvasó számára. Svédország, az ideális jóléti állam már a huszadik század utolsó évtizedeiben szembesült azzal a problémával, amelyet a Malmőben élő Jonathan Friedman kultúrantropológus a „politikai korrektség” és a bűnözés konfliktusaként fogalmazott meg egy 2005 májusában elhangzott nyilatkozatában. „Semmiféle vitát nem lehet a bevándorlási politikáról kezdeményezni, az egész témát egyszerűen el kell kerülni… Mindannyian tudjuk, a svéd körülmények kivételesek, mivel itt a helyes felszín fenntartásának hosszú hagyományai vannak. Bergman filmjei csakis erről, a helyes felszín alatti démonokról szóltak. A svéd legfelsőbb bíróság egy döntése gyakorlatilag azt mondta ki, hogy a rasszizmus olyan bűn, amelyet csak a svédek követhetnek el, és senki más. Holott például a csoportos nemi erőszak elkövetői között túlnyomó többségben vannak a bevándorlók. De erről nem akarunk és nem szabad tudni… Több olyan incidensnek voltunk a tanúi, ami vitathatatlanul a fajgyűlöleten alapult, ahol két különböző csoporthoz tartozó emberek csaptak össze. A bűnözés egyre gyakoribb. Az újonnan érkezetteknek rendszerint nincs munkájuk, és ez a jóléti államnak rengeteg pénzébe kerül. Ez a jóléti állam zárt rendszeren alapul, és az embereknek csak egy bizonyos csoportját képes ellátni. A politikusok nem boldogulnak a nyílt társadalom irányításával, de ezt nem képesek felfogni.”
Jens Lapidus, az Instant dohány szerzője jómódú ügyvéd, belülről ismeri a svéd elit, az előkelő társaság belterjes életét, ugyanakkor védőként kapcsolatba került a bűnözőkkel. Tájékozott arról is, hogy a rendőrség milyen eszközöket vet be a kábítószer-csempészet és -terjesztés visszaszorítására. Azt is tudja, hogy ezek a módszerek csak ideiglenesen hoznak eredményt. És mert a maffiák egyszersmind etnikai szubkultúrák részei, a svéd rendőröknek alig van esélyük rá, hogy beépüljenek a bűnözők közé.
Az etnikai bűnözés, amelyet egyesek helytelenül „gettóbűnözésként” emlegetnek, mindenütt törvényszerűen megjelenik, ahol egy nemzetiséghez tartozó, a társadalom perifériáján élő, devianciára hajlamos emberek közösséget alkotnak. A Keresztapa című filmből jól ismerjük például az Egyesült Államok olasz maffiáját, a szicíliai és délolasz gyökereit ma is ápoló cosa nostrát. Amerikában a húszas években működtek közösségükhöz kötődő zsidó gengszterek is, és az 1956-os magyar emigrációnak is volt bűnözői köre, amelynek tagjai az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején más alvilági csoportokhoz társulva súlyos bűncselekményeket követtek el.
A „politikai korrektség” és a bűnüldözés viszonya, amelyre a Malmőben élő amerikai zsidó antropológus hívta fel a figyelmet, itthon is aktuális, igaz, a problémák nem olyan jellegűek, mint amilyeneket Jens Lapidus ír le a regényében. Nálunk a bevándorlóknak jóval kisebb a súlyuk a bűnügyi statisztikákban. (Persze azért nem elhanyagolható, gondolok itt például a Magyarországon élő kínaiakra és vietnamiakra, akik általában egymással szemben követnek el bűncselekményeket. Ezeket a magyar rendőrség alig-alig képes felderíteni.) Magyarországon az etnikai bűnözés vitatott fogalma nem kapcsolódik a bevándorláshoz, hiszen az ebben az összefüggésben szóba jöhető cigányok évszázadok óta nálunk élnek. De mert őshonos állampolgárainkról van szó, élesebben csapnak össze körülötte a szenvedélyek, mint a bevándorlóbűnözés esetében.
Jens Lapidus érdekes krimijében le sem írja azt a szót, hogy rasszizmus vagy fajgyűlölet. Viszont éles szemmel és hiteles információk birtokában rajzolja fel azt a társadalmi közeget, amelyben az újratermelődő deviancia életre kelti ezt az ostoba, elvakult indulatot.
(Jens Lapidus: Instant dohány. Fordította Papolczy Péter. Park Könyvkiadó, Budapest, 2009. Ára: 3900 forint)