A szadibolsik és a vagyonadó

A régi Kínában némely hidaknál természetben, kakálással kellett fizetni a híddíjat. Akinek sikerült gyorsan lerónia a trágyavámot, menten átkelhetett. Az adókivetés és -beszedés évezredek során természetellenessé vált.
A mai gazdaságkornál ezerszer világosabb középkorban a paraszt még termésének egyik tizedét a földesúrnak, másikát az egyháznak adta. Ezenkívül fizetett adót a királynak is háztartásonként: kémények, azaz a füst, máskor a kapuk után, tartozott vámokkal és robottal, kisebb ajándékokkal. A jó királyok és földesurak mindegyre azon igyekeztek, hogy jobbágyaik módosak legyenek, biztonságban éljenek, hogy jól tudjanak fizetni. Közcélokra. Mátyás király például kemény adóztató volt – kellett a pénz az osztrák meg a török ellen a fekete seregre –, de kemény rendtartó is, nem engedte, hogy mások belenyírjanak az ő juhainak gyapjába. Ezért elégedetlenkedtek annyit a főurai, s szövögették ellene az összesküvéseket. A nép viszont igazságosnak tartotta.
A méltányosság, az adófizető életrendjének tisztelete, sőt védelme később is sokáig szerepelt a rendes államok adóztatási rendjében, egészen a Tanácsköztársaságig. Az akkor uralomra jutott szadibolsik – Kun Béláék és Jászi Oszkárék egylete – úgy gondolták, hogy egyszerűsítenek. Mert ők mindig okosok, szürkeállományiak, ezért amit kisütnek (tudnak?), azt merik s teszik. Kitaláltak egy fejadagot, ami alacsonyabb volt a világháborúsnál, és a többit elvették. No, a parasztok föl is lázadtak a Duna–Tisza közén, lehetett őket akasztani. A fiúgyerekek ott álltak apjuk lábánál, s fogták hűlő kezét, hogy egy életre megtanulják, mi a szadibolsi hatalom.
Rákosiék, miután elvették az összes nagyobb tulajdont az egyszemélyes vízimalmokig meg az aranyórákig lemenően, nekieresztették a falusiaknak a beszolgáltatást. Akkoriban majd mindenki bírt némi földecskét, kertet, szőlőt, az iparosok is. Részint ebbe fektették megtakarításukat, másrészt ebből is éldegéltek, ha kevesebb volt az építtető, a nyiratkozó, a temetőbe igyekvő koporsórendelő. Nos, a fiatalok nem tudják, hogy a beszolgáltatás mellett létezett adó a föld, a ház után is. Azt sem tudják, hogy a beszolgáltatás nem a fölösleg egy-két tizedét jelentette, hanem igazi, elvont ujjszopomány vala, akár egy Magyar Bálint-i oktatási reform. Iparosözvegy nagymamámnak két hold földje után be kellett adnia búzát, kukoricát, krumplit, árpát, napraforgót, disznóhúst, marhahúst, tojást, baromfit. Ha termelt ilyesmit, ha nem. Persze hogy nem, mivel lehetetlen. Arról nem is beszélek, hogy volt esztendő, amikor gyapotot is előírtak.
A mostani kormányeltörésben (Domonkos István híres verscíme nyomán) a hatalom megszorított már minden lehetséges prést, aminek következtében a legszegényebbek viselik a legtöbb úgynevezett közterhet, ami persze nem közteher, mert nem a köz javára megy, hanem a lopodába. A szadibolsi hálózat étvágya kimeríthetetlen. Mint egy közülük kilépett mérnök barátom mondja: a beruházások két fő szempontja: drága legyen, hogy sokat lehessen lenyúlni belőle, és rossz, hogy kelljen javítani, és akkor ismét…
Az adók és az állami viszontszolgálatok aránya nálunk a legrosszabb az EU-ban. Fekete sereg persze most is van: buzgón veri az elégedetlenkedő bennszülötteket – persze az ő adójukból.
Az új ötlet az vagyonadó. Ugyanolyan aljas és barbár, mint a beszolgáltatás, vagy a ’19-es fejadagrendszer vala. A pénzügyi részét már sokan elemezték, miszerint a harmincmillió forintos értékhatárba – amelyet most terveznek eltörölni – beleesik majdnem minden újabb városi ház, melynek gazdái máig nyögik az adóik mellett az építési költségek bankterheit. Ezzel most nem is foglalkozom. Inkább egy olyan szót említek, melyet a szadibolsi barbárok nem ismernek: otthon.
A miniszterelnök azt mondta: akinek sok az adó, majd kisebb lakásba költözik. Egy szintén barbár képviselőjelölt szerint nem a tulajdon a fontos, hanem a forgalom. Persze nem a saját, hanem a mások tulajdonáról beszél, és azt helyezné a Szent Piac forgalmas oltárára.
Az otthon nem egyszerűen tulajdon. Nem ház, nem ingatlan. Az otthon az a hely, ahova hazasietek. Haza- ház. Ahol szeretnek, s ahol szeretek lenni, mert a családom és az én ízlésem alakította, ahol nekem illatozik a hársfa május végén, nekem szakadt le már megint az ereszcsatorna, hogy föltehessem; minden zuga teli van a közös élet emlékeivel, ízeivel. Fájdalommal és halállal is… Csupa megnevezhetetlennel és átruházhatatlannal. Nem érdekel sem az értéke, sem az ára.
A szadibolsik adókitaláló miniszterelnökének van egy háza, melyben a családja lakik. Ő egy másikban él, nem a feleségével, de egy harmadikban szokott éjszakázni. Hajléktalan? Inkább otthontalan. Sehová nem tartozó. Az indiaiak csandalának nevezik az ilyent, kaszton-, azaz renden-, a mi szavunkkal társadalmonkívülinek, aki szellemi értelemben legeslegalul tengődik, a lélekminimum alatt. Az ilyenre semmit sem szabad rábízni, még a kínai hídvám beszedését sem, mert semmi emberit meg nem ért.

A szerző író