Csöndben, de emelt fővel

Miután két hónapra eltiltották – korábbi játékosa immár új klubjában becsmérelte az egyik tanítványát, amiért kemény szavakkal vett elégtételt –, Zalaegerszegen pedig a megszűnés szélére sodródott a jégkorongcsapat, Kercsó Árpád februárban sértődötten távozott. Nem csak a városból, az országból is. Kurkó János hívó szavára ő lett HC Felcsík szakmai igazgatója Csíkkarcfalván. A rá jellemző konoksággal arról beszélt, ha Magyarországon nem kell, akkor ismét Erdélyben nevel hokipalántákat. Ám az élet közbeszólt. Kurkó János felhagyott a jégkorong támogatásával, Kercsó visszatért, s hamarosan munkához lát. Valószínűleg ismét Zalaegerszegen, esetleg Budapesten.

Nem érzi úgy, hogy visszakullogott? – kérdeztük a hatvanéves mestert.
– Véletlenül sem. Emelt fővel távoztam, s ugyanúgy tértem viszsza. Magyar állampolgár, magyar edző vagyok, miért kellene szégyenkeznem amiatt, hogy ismét Magyarországon fogok dolgozni?
– Februárban mégis úgy távozott, mint aki soha többé nem szándékozik visszatérni.
– Ez így nem igaz. Nem égettem fel a hidakat magam mögött. Eszembe sem jutott, hogy eladjam a dunaújvárosi házamat, a magam és a családom jövőjét is itt terveztem. Más kérdés, hogy akkor úgy gondoltam, hosszú éveken át Csíkban fogok dolgozni. Nem rajtam múlott, hogy nem így alakult.
– Neheztel Kurkó Jánosra, amiért magára hagyta a HC Csíkszeredát és a HC Felcsíkot?
– Cseppet sem, megértem, hogy miért döntött így. Abszolút profi gondolkodású ember, ő tényleg csak azt akarta elérni, hogy a világbajnokságra a szövetség állja a válogatottak biztosítását. Nem született megoldás, mire fel ő nem engedte el a játékosait. Az emiatt kiszabott büntetést még lenyelte volna, azt nem tudta megemészteni, hogy például Csíkszereda polgármestere Bukarestben a sportminisztériumban lobbizott – ellene. Belefáradt a szélmalomharcba, abba, hogy igazából csak neki volt fontos a székelyföldi hoki felemelése. Nemhogy támogatták volna ebben, inkább gáncsoskodtak vele szemben.
– S hogyan tovább?
– Ahogy mondtam, Magyarországon dolgozom. Nem ajánlkoztam, több helyről megkerestek.
– Igaz, hogy vagy visszatér Zalaegerszegre, vagy Budapesten kezd új klub felépítésébe?
– Nagyjából ez a helyzet, a részletekről egyelőre azért nem szívesen beszélek, mert napokon belül várható a megegyezés.
– Ha Zalaegerszegre esik a választása, zökkenőmentesen tudja folytatni a februárban félbe hagyott munkát?
– Csak azt mondhatom, onnan sem az én hibámból kellett eljönnöm. Több havi fizetésemmel tartoztak, lekapcsolták az áramot a csarnokban, nem volt jég, így nem lehetett dolgozni. Azóta rendeződtek a viszonyok, februárban nem haragban váltunk el, szerencsére nem maradt ki olyan sok idő, hogy ne lehetne folytatni a munkát.
– Dunaújvárosban él, ott nem akar dolgozni?
– Nem hívnak. De meg kell jegyeznem, a jelenlegi helyzetben nem is kívánnék ott edzősködni. Dunaújvárosban évek óta langyos vízben tapicskolnak. Kiváltságos szülők szólnak bele a szakmai munkába, így pedig nem lehet eredményeket elérni. Csak meg kell nézni, a tehetséges fiatalok közül a mai napig senki sem lett biztos tagja a válogatottnak.
– Korábban azt hangoztatta, igazából úgy van értelme a munkának, ha egyúttal az ön által felnevelt korosztálynak a válogatottban szövetségi kapitánya is lehet. Ám az eltiltása miatt megfosztották az U14-es csapat irányításától.
– Azért ez nem egy életre szól. Ha az én csapatom ismét kiemelkedik a mezőnyből, akkor előbb-utóbb visszakerülök a válogatotthoz. Arról az álmomról ugyanis még nem tettem le, hogy egyszer egy korosztályt a kezdő szinttől a felnőtt válogatottságig edzőként végigkísérjek.