Keynes és a nagyidai cigányok

John Maynard Keynes (1883–1946) korának ismert és elismert közgazdásza volt, aki az 1929– 33-as nagy gazdasági világválság tapasztalataiból okulva forradalmasította a gazdaságról (politikáról) való gondolkodást, és megadatott neki, ami csak igen keveseknek: eszméi gyakorlattá lettek – nevéhez fűződik a II. világháború befejezésétől 1971-ig fennálló Bretton Woods-i (világ-)pénzügyi rendszer megalkotása.
Keynes nem teremtett új közgazdasági rendszert, elfogadta a klasszikus (és az akkor neoklasszikusnak nevezett) közgazdaságtan főbb gondolatmeneteit és megállapításait, elsősorban is azt, hogy a gazdaság egyensúlyra törekszik, és azt el is éri. Azonban – és ez volt a közgazdaságtanban a Keynesnek köszönhető nóvum és a keynesi forradalom alapja – erre csak ritkán, hosszabb időközönként kerül sor. Vagyis nem az egyensúly az általános helyzet, melyet csak ritkán, rövid időre zavar meg az egyensúlytalanság, a speciális helyzet. Az általános helyzet az egyensúlytalanság, a ritka kivétel, a speciális helyzet az egyensúly. Ezért a közgazdaságtannak az egyensúlytalanság vizsgálatára kell koncentrálni, annak kell megteremtenie az általános elméletét. Keynes főművét, az 1936-ban megjelent A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elméletét csak így említik, de ma már kevesen tudják, hogy többről van szó, mint a hosszú cím egyszerű lerövidítéséről. A (neo)klasszikus elmélet kétségtelenül helytálló, de a gazdasági tevékenység időhorizontján vizsgálva az egyensúlyi helyzet ritka. Az általános az egyensúlytalanság. Ennek elméletét megteremteni volt tudományos ambíciója.
A magát általánosnak gondoló (neo)klasszikus elméletből (a gazdaság ritka kivételektől eltekintve egyensúlyban van, de ha valamely okból ki is mozdul onnan, oda törekszik, és rövid időn belül vissza is jut) logikusan következik, hogy az államot távol kell tartani a gazdaságtól, mivel csak kárt okozni tud: beavatkozásával vagy kilöki az egyensúlyi helyzetből, vagy akadályozza oda visszatértét. Ezzel szemben Keynes azt mondta, hogy az egyensúlytalanság hosszú ideig tart, és az állam – ki más? – feladata a gazdaság egyensúly felé lökdösése. Persze eljut oda, csak tudjuk kivárni. De „hosszú távon mindannyian halottak vagyunk” – és nekünk most adatik meg élnünk. Ahogy a nagyidai várvédő cigányok kiáltják az őket ágyúzó ostromlóknak: „Ne lőj erre, bolond, ember van itt, látod!”
Keynes azt mondta, ha a gazdaság válsága kereslethiányként jelentkezik (a kereslet és a kínálat közötti egyensúly előbbi gyengesége miatt felbillent), az az egyensúlyinál alacsony foglalkoztatási szintet jelent – végzetessé válható politikai következményekkel –, és ez nagyobb probléma, mint az államadósság és/vagy az infláció (ésszerű határok közt maradó) növekedése. Különösen ez utóbbi számított szentségtörésnek (azóta tudjuk, hogy az inflációnak vannak előnyei is, például inflációs időszakban könnyebben megy végbe az árviszonyok átrendeződése), de az államadósság növekedését is csak háborúk, legfeljebb nagy fejlesztések (például vasútépítés) miatt tartották elképzelhetőnek.
Az, hogy a gazdaság melyik szegmensét élénkítse a kormány, elsősorban persze attól függ, hogy hol jelentkezik a kereslethiány. Ha a fogyasztói piac alsó szegmensében (alapvető élelmiszerek, ruházat, háztartási eszközök stb.), akkor bevezetheti/megemelheti a munkanélküli-segélyt, vagy munkanélküliek egyik csoportjával gödröt ásat, a másikkal betemetheti; a lényeg, hogy legyen indoka a jövedelemjuttatásnak. (Ekkor a gazdaság- és a szociálpolitika kéz a kézben jár.) A forrás kettős: „fedezetlen” pénznyomás – már ha bírunk a pénzkibocsátás monopóliumával – vagy/és az államadósság növelése. Az előbbi idővel az infláció növekedésével jár, de ekkor nem ez a legnagyobb a baj, az államadósság növelése pedig akkor nem baj, ha a befektetési tevékenység visszaesik, a gazdaság szereplői nem látják a jövő útjait (nem világos, hogy mire lesz majd fizetőképes kereslet, így nem tudható, hogy mibe és mennyit érdemes beruházni), ezért inkább megtakarítanak, és megtakarítanak az egzisztenciális bizonytalanság rémálmaitól gyötört magánemberek is. És ekkor lép színre az állam, a bombabiztos adós, és még jó kamatot is fizet. (A bankoknál és a párnacihánál biztos jobbat.)
A keresletet persze más módon is élénkíthető. A személyi jövedelemadó csökkentése elvben minden jövedelmi kategóriában növelheti a fogyasztást, gyakorlatilag azonban könnyen megtörténhet, hogy csak a megtakarítások nőnek, vagyis a keresletélénkítés kudarcba fullad. Az állam ekkor szintén a pénzjegynyomdából vagy kötvénykibocsátással teremti elő a kiadásaihoz szükséges forrást.
A legbiztosabb módja a „megtakarítási kudarc” elkerülésének, ha az állam elsősorban infrastruktúraberuházóként költ, méghozzá olyan dolgokra, melyekre egyébként is költenie kellene (infrastruktúra építése és felújítása), csak azt éppen előre hozza, így állva a magángazdaság csökkenő keresletének helyére, és nem túlkeresletet támasztva, és főleg nem a magánvállalkozásokkal versenyezve a forrásokért. Az a jó keresletélénkítő gazdaságpolitika, melynek hatása végiggyűrűzik szinte a gazdaság egészén (multiplikátor-hatás). Különösen az építőiparnak van komoly multiplikátor-hatása.
Két dologra külön is fel kell hívni a figyelmet. A recesszió idején felgyűlt államadósságot fellendülés idején törleszteni kell, így gyűjtve tartalékot a következő recesszió idejére. Ez azonban azt is jelenti, hogy a fellendülés nem lesz olyan erőteljes, de ez az ára annak, hogy a visszaesés se legyen annyira mély. (A felpörgő infláció visszaesése hasonlóan növekedési áldozattal jár.) Tévedés azt gondolni – és Keynes sem gondolta azt –, hogy a „jó” keresletélénkítő gazdaságpolitika „gyógyítja” vagy „elmulasztja” a válságot.
Kérdés, hogy miért lett inadekvát a keynesi recept az 1970-es elejétől? Azért, mert az akkori válságok oka nem kereslethiány volt, hanem egyrészt technológiaalapú struktúraváltás (ennek részeként a két olajárrobbanás hatása említendő), másrészt ez volt a nagy tigris Japán után a kis tigrisek felemelkedésének a világgazdaságba illeszkedésének időszaka, mely nem volt problémamentes folyamat. Végül a keynesi recept alapvetően zárt gazdaságra lett kitalálva: nyitott gazdaság esetén hatásfoka csökken. Nehéz például úgy a hazai foglalkoztatás és ipar érdekeire figyelemmel lévő keresletélénkítő politikát kezdeményezni az Egyesült Államokban, ha szinte az egész világ protekcionizmust kiált a „buy american” jelszót halva. A járható út nagyon keskeny.

A szerző szociológus-közgazdász