Kölcsönrezsó

Az Illatos úti négyszintes, nyomortanyára emlékeztető A épület július végéig eltűnik a föld felszínéről. Húsz éve is le akarták bontani, mert szégyenfoltja volt a székesfővárosnak a huszonnyolc négyzetméteres lakásokból álló, közös illemhelyes sorház, ahol idővel a drog lett a kenyér, s eluralkodott a bűnözés. A B és a C épület egyelőre megmarad.

Félig beomlott a kaszárnyaszerű, körgangos ház egyik oldala. Ötméteres vashidalók birkóznak a lánctalpas jármű acélharapójával. Hosszú játszma lesz. Júniustól számítva negyvenöt nap lesz arra, hogy eltakarítsák a szennyet – tudom meg Csorba Lajostól, a bontást végző vállalkozás helyszínen tartózkodó vezetőjétől.
De itt marad még mementónak a két másik ikerépület, természetesen a benne lakókkal együtt. Az ígéretek szerint hat évig kell várni a Dzsumbuj teljes lebontásáig.
Budapest IX. kerületi nyomortelepeinek megszüntetésére hozta létre 1937-ben az akkori kerületi közigazgatás az Illatos úti három háztömböt. Munkahelylyel rendelkező családoknak utalták ki a nyomortanyáknál alig valamivel jobb életfeltételeket biztosító 28 négyzetméteres lakásokat. A nyolcvanas évek végére állami támogatással lakást vásárolhattak a lakók: a Dzsumbuj fele megüresedett. Ugyanakkor elkezdődött egy erős, a mai napig tartó betelepülési folyamat: a nyomor körforgásának új bevándorlói, elszegényedett vidéki családok kerestek menedéket az elhagyott lakásokban. Az itt élők külön kis társadalmat alakítottak ki: többségük halmozottan hátrányos helyzetű, deviáns viselkedésű ember, alkoholista, bűnöző.
A ferencvárosi önkormányzat megpróbálta kezelni a Dzsumbuj környezeti és szociális problémáit. Átalakíttatta a Gubacsi úton lévő hentesüzletet segítőirodává, s az utóbbi tíz évben az ügyes-bajos ügyek intézése mellett menedzselte a faültetést, a rezsókölcsönzést, az ingyenebédet s a sportpályaépítést. Sziszifuszi munkának tűnt, minden értéknek lába kelt, mindent elöntött a szemét, de ne csodálkozzunk ezen: az ezredfordulón még megtörtént, hogy egyes családok egyszerűen kiöntötték az udvarra a szennyesvödör vagy a bili tartalmát, kihajították az ablakból a gyerek használt pelenkáját.
A jövő héten szétroppantják ezt a világot: lebontják a falakat, kiszedik az ablakkereteket, majd további három hét alatt elhordják a téglát.
– Míg az A épület egykori lakói újrakezdhetik Kispesten, Csepelen és Kőbányán, az itt maradó kétharmad számára olyan lesz ez a hat év további várakozás, mint hat év börtön – jegyzi meg egy férfi a B épületben. A lépcsőházon végigfutó zsinórokra teregetett ruhák látványa figyelmeztet rá: itt senki sem csomagol. Egy idős hölgy halad a C épület felé. Miklovics Zsuzsanna hetven éve él itt, nyugdíjazásáig egy közeli vállalatnál, a Fémmunkásnál volt lakatos. Az együttélés nehézségeire panaszkodik.
– Sokáig jól elvoltunk itt, de megváltozott minden. A telepen élők hangosak és randalíroznak, úgy kábítószereznek, ahogy más eszi a kenyeret, levegőjük lett a bűnözés – jellemzi az áldatlan állapotokat. A gyakori bűnesetekkel kapcsolatban közli: miután ellopták az egyik telefontársaság kábeleit, a rendőrség őt arra biztatta, mivel látta, nevezze meg a tetteseket.
– Azt feleltem a rendőrnek, ha megmondom, maga összeáll velem lakni, mert ha nem így lesz, engem agyonvernek. Szóval, biztos úr, inkább nem láttam én semmit sem.
Érthető, hogy az idős hölgy elvágyódik erről a mostoha környékről.
– Két éve írtam a volt SZDSZ-es Gegesy Ferenc polgármesternek, hogy adjon nekem egy lerobbant önkormányzati lakást, én a saját költségemen rendbe teszem. Visszaírt, hogy az igényeimet nem tudja kielégíteni, de ha gondolom, adjam el neki a lakás bérleti jogát: ötszázhetvennégyezer forintért megveszi. Arra nem tett javaslatot, hogy hová menjek lakni. Díszkísérettel sok politikus járt már itt a Dzsumbujban, például a „Kökény Misi” meg a „Hardy Mihály”, de mindegyik csak ígérgetett. És amikor beszálltak a kocsiba, röhögtek egy nagyot – mondja az asszony.
Egykedvűen nézi az udvari befalazott lakásokat, a falra írt „X73”-at az első emeleti korlátnak dőlve Horváth István. Tíz éve Borsodból, a Miskolc melletti Hangácsról költözött ide. Háromszáznyolcvanezer forintért megvették az emeleti lakást egy asszonytól. Kifizették az árát, majd később az ügyvédnél derült ki, hogy a huszonhat négyzetméteres ingatlan nem is volt az ismeretlen nő tulajdona. Bíróságra jártak, majd az asszony eltűnt, már régóta bottal üthetik a pénzük nyomát. Ennek ellenére szeretnek a C épületben lakni, amely az idősek birodalma, s az emberek jó viszonyban élnek egymással. Nem hiányzik már a hangácsi házuk sem, öregségükre nem tudnák ellátni az állatokat, s a kerttel sem bírnának.
Egy időben az önkormányzat úgy akarta hasznosítani a Dzsumbujt, hogy ide, az Illatos és a Gubacsi út sarkára szánta a főváros egyik türelmi zónáját, ahol az örömlányok végre engedéllyel, legálisan „dolgozhatnának”. Máskülönben rendszeresen kérték az összehangolt fővárosi és kormányzati lépések soron kívüli megtételét is a négyszáz lakosú telep felszámolására, de nem volt jele a szándéknak, és pénzt sem kaptak. S nem lett a nyomortelepből roma kulturális és művészeti centrum sem, ahogy korábban felvetődött. Hacsak a „Love Noémi” falfirkák nem minősíthetőek ilyen próbálkozásnak.
– Gát utca, Balázs Béla, Kén utca. Ugyanilyen gettósodó telephelyek vannak még itt a környéken. Vagy Csepelen és Kispesten is, ahol sorra tiltakoznak a roma beköltözők ellen – vélekedik Horváth István.
– Nem mindegy, hová megyünk, de az se baj, ha itt halunk meg – teszi hozzá csendesen.
(Az íráshoz kapcsolódó fotóriportunk
a holnap, vasárnap megjelenő Képeslapban)