Mambó itáliánó

Semmi nosztalgia, ne sírjunk vissza tűnt időket, de azért elárulom, hogy az ezerkilencszázhatvanas évek közepén a balatonföldvári kemping önkiszolgáló étkezdéjében két forintba került egy tányér milánói makaróni. Mit tányér! Rakás, sőt hegy! A fél nyarat a tónál töltöttük, pénzünk zsebben alig cincogott, még jó, hogy naponta elbicikliztünk a kempingbe magunkba lapátolni a hegyet. Egy korsó sört küldtünk utána, a vacsora lángosáig ez így megbízhatóan kitartott. Na de mi volt ama milánói lényege? A makarónit leöntötték sűrített paradicsommal, felkarikázott sült virslit és reszelt sajtot hintettek rá, az első napok után a törzsvendégnek kijáró nagyvonalúsággal. Visszagondolva már az is nemes gesztusnak tűnik, hogy az étket olasz városról keresztelték el, hiszen a pártállami etikettnek megfelelően lehetett volna kijevi vagy vlagyivosztoki is, de nem, megengedték, hogy asztalunkon kis nyugati fény derengjen. Ezek után naiv középiskolásként honnan a bánatból gondolhattuk volna, hogy milánói nincsen is.
Szép feladat egy gasztrohistorikus számára felderíteni, hogy a milánói mikor és a sors mely szeszélyéből jelent meg üstökösként a magyar konyha borongós egén, s maradt ott állócsillagként a mai napig. A milánói makaróni mellé hamarosan felzárkózott a milánói spagetti, a milánói sertésborda, sőt újabban a polpetti is, amely étkek a nálunk fellelhető formában egyszerűen nem léteznek, de úgy látszik mégis. A kreatív magyar konyha milánói ételcsokrot fejlesztett ki, ezek manapság már egész Pannóniában közismert fogások, de biztos vagyok abban, hogy nem számíthatunk méltó viszonzásra, hogy például Milánóban lecsó néven tálalnak majd kapros tökfőzeléket.
A ketchup megjelenése tovább árnyalta a magyar milánóik egyedi ízvilágát. Könnyű kezű szakácsok hanyagolták a fokhagymával megbolondított, vízzel hígított sűrített paradicsomot, és büfékben, menzákon, üzemi étkezdékben megjelent a kecsapos – némi elégtétel, ha így írjuk – milánói spagetti, némi reszelt trappistával fátyolozva, ami azért felér egy sújtólégrobbanással. (Közbevetés: tanú vagyok rá, hogy tavaly nyáron a sajkodi strandon valaki kecsapos lángost evett. Az se mentség, ha fogadásból!) A magyar milánói rövid ismerkedés után szerelmi házasságra lépett a kecsappal. Ez a sajátos kombináció mindennapjaink részévé vált, gyermek és felnőtt pumpálja flakonból a kecsapot a túlfőzött, csirizes spagettire, miként ez szerte a hazában megfigyelhető a melegkonyhás falatozók környékén.
Divatba jött az olasz konyha, de nem úgy, ahogy divatba kellett volna jönnie, hogy tudniillik minden az, ami, hanem lebutítva, hogy még az anyja se ismerne rá. Vajon miért van így megint és újra? A milánóikhoz felzárkóztak a bolognaik, a kettő nálunk többnyire ugyanaz, egymás szinonimái a tányérban, vagy ha nem, akkor a bolognai nem bolognai, hanem mondjuk mátészalkai, vagy amit akartok. Közben a pizza észrevétlenül nemzeti eledellé lopakodott, betöltötte az áldott emlékű zsíros deszka eltűnésével keletkezett fájdalmas űrt, sőt megszületett a magyar pizza, amelynek tésztája állottas, rossz ízű, szalonnás, a széle nyúlós, de a miénk, és még házhoz is hozzák. Kialakultak a balsorsban edzett magyar léleknek kedves feltétek, mint például a füstölt kolbász, szalonna, hagymás bab, zöldborsó, csemege uborka, lecsó, a széles körben elterjedt, hungarocell ízű tejszínes csirkemell, de találkoztam már mustáralapú csülkös pizzával is, melynek vaskossága Villon költészetét idézi, s mint látom, újabban megszületett a kínai pizza (nem Kínában, nálunk!), rajta édes-savanyú szósszal, szecsuani húscsíkokkal. A szó elakad, de akadjon is el.
A minap vaktesztnek vetettek alá nálunk néhány milánói, illetve bolognai öntetet tartalmazó konzervet. Ezek összetételéről most ne beszéljünk, csak az eredményről. A kóstolók egy brit cég magyarországi leányvállalatának termékét sorolták az első helyre, utána két márkás olasz készítmény következett holtversenyben. Az ízfokozó nélkül készült házi szósz lett a harmadik, legyen ez tanulság! Bizonyos áruházláncok konzervei csúfosan leszerepeltek (volt olyan bolognai, amiben hús sem volt), de nagyon tanulságos a világhírű sztárszakács (főzőceleb) arcpirítóan drága, hetedik helyre sorolt öntete, amelyet az egyik kóstoló vegyszerízű borzalomnak nevezett.
A helyzet elkeserítő, de legalább reménytelen.