A második világháború utáni nemzetközi kereskedelmi és pénzügyi rendszer kitervelőit a jó szándék vezette. Olyan rendszert terveztek, amelyben a termelési tényezők (áruk, munkaerő és tőke) a lehető legtöbb korláttól megszabadítva mozoghat annak érdekében, hogy a világgazdaság tartósan növekedhessen és a jólét egyre nagyobb tömegeket érhessen el. A célt a kereskedelmi korlátok lebontásával, valamint a szabadon átváltható pénzek létrehozásával kívánták elérni. Az sem volt kérdés, hogy ebben a rendszerben a világ vezető pénzének szerepét csak a dollár lesz képes betölteni. A rendszer működésének biztosítéka az amerikai gazdaság meggyőző dominanciája és a dollár stabilitását biztosító több tízezer tonna monetáris aranykészlet volt. A tisztességes kereskedésre és az egyenértékek cseréjére épülő rendszeren ütött rést a dollár 1973. augusztusi leértékelése. A dollárt felhalmozók jelentős értékvesztést szenvedtek. Az időközben állandósult amerikai fölény azonban még hosszú ideig életben tudta tartani a tisztességes alapelveitől már megfosztott, egyre nagyobb mértékben spekulatívvá váló nemzetközi pénzügyi rendszert. Új kereskedelmi ideológia is keletkezett. A fejlett világ önfeledten hirdette a korlátozások nélküli szabad versenyt. Egy évtized múlva pedig már a globalizáció mindent megváltó felsőbbrendűségéről folyt a diskurzus.
A féktől (aranyfedezettől) megfosztott nemzetközi pénzügyi rendszerben lábra kapott spekuláció komoly hasznokat termelt, aminek kárát a spekulációnak kitett országok látták. Hírek érkeztek a svéd korona, a thai bat megingatásáról. A hasznokat bezsebelők arról is gondoskodtak a deregulált környezetben, hogy hasznukat alacsony adókat szedő helyekre menekítsék. A világban gomba módra szaporodni kezdtek az offshore-központok, ahol menedéket biztosítottak nagy összegeknek. Alapjában borult fel a világ jól átgondolt, a verseny szabadságára épülő gazdasági rendje. A szereplők egy része elkerülte az adózást és kivonta magát minden közösségi kötelezettség alól, a nagyobb része pedig egyre nagyobb adókat fizetett. Miközben a fejlett világ országaiban a gazdaság továbbra is kielégítő ütemben növekedett, ennek ellenére a hatvanas-hetvenes években kiépült jóléti szolgáltatások fokozatosan erodálódtak.
Nem véletlen, hiszen hiányzott a spekulatívok adója. A spekuláció offshore-központokban megerősödve újabb támadásba lendült. A saját maga által egyes országokban előidézett tőkehiány pótlására ajánlkozott, ám zsaroló feltételekkel. Adókönnyítéseket kért és kapott. Az offshore-helyeken ehhez ugyanis hozzászokott. A piacgazdaságinak mondott, valójában spekulatív rendszerbe a 90-es években belecsöppent országok értéktermelő kapacitásait játszi könnyedséggel vásárolták fel. Hazai befektetők ritkán tudtak lépést tartani ezzel a nyomulással. Megszállták az exportképes iparokat, a kiskereskedelmi hálózatokat, a pénzintézeteket, a közszolgáltatásokat, egyszóval mindent, ahol jelentős a készpénzforgalom, és ahol közvetlenül lehet találkozni a fogyasztókkal. Különböző mértékben, de igyekeztek az adott célország politikai rendszerét is befolyásolni, ahol lehetett, dominálni. Erre főként azért volt szükség, hogy a célországban éppen az ott meghozott törvények révén jussanak monopol piaci helyzetekhez, és ezen keresztül extraprofithoz, de még inkább azért, hogy azt onnan akadály nélkül és az adót legálisan, vagy helyi politikusi segédlettel elkerülve ki is vihessék. Természetesen a lehetőség szerint ismét valami offshore-helyre.
A világ globális offshore-elitje minden jel szerint éppen a jelen válságban érte el növekedésének végső korlátait. A fékétől megszabadított pénzügyi rendszer előnyeit eddig élvező Egyesült Államok is pénzügyi korlátokkal néz szembe. Arról kell gondoskodnia, hogy kik lesznek a finanszírozói gigantikusra nőtt költségvetési hiányának, ahelyett, hogy továbbra is korlátlanul áraszthatná el dollárral a világot, mint tette ezt mintegy három évtizedig. Ma attól kell rettegnie, hogy a dollár százmilliárdokat felhalmozók szerzik meg az amerikai gazdaság felett a tulajdonosi ellenőrzést. Ettől joggal tartanak és ideológiákat is kifejlesztettek az eddig elítélt állami beavatkozás igazolására. Inkább az állam, mint a piac vásárolja fel őket. Gyors pálfordulás az állam rossz tulajdonos agyonhangoztatott ideológiája után.
A küzdelem a tulajdonosi pozíciókért még korántsem zárult le. Erős pozícióban most azok az országok vannak, akik legalább részben ellenálltak a globalista offshore-nyomulásnak. Ezek el tudták kerülni az államcsődöt. Mi sajnos nem ezt a csoportot erősítjük. A talpon maradt államok készek és képesek a válság hatásainak mérséklésére, a gazdaságok élénkítésére. Ők képesek kisegíteni a világkereskedelem pénzügyi biztonságát szavatolni hivatott nemzetközi pénzügyi szervezetet, a Nemzetközi Valutaalapot. Természetesen nagyobb szerepet is követelnek a világ pénzügyi és kereskedelmi rendszerének irányításában. Ezen sem kell csodálkozni, és főként megbotránkozni. Az új amerikai elnök is más hangon szól a világpolitikáról, mint elődje tette. Rá hárult a feladat, hogy a fék nélküli spekulációt útjára indító ország vezetőjeként most éppen elhárítsa a károkat, amibe az az országának került. Ez másképpen nem megy, mint a spekulatív szellemnek a palackba való viszszaszorításával.
Az offshore-jelenség csak napjainkban kapott közfigyelmet hazánkban, pedig annak kezdete a hetvenes évekig visszavezethető. Szorosan ide tartozik, hogy máig nincs hivatalosan feltárva az eladósodás rendszerváltás előtti története (és utána sem). Magánszámítások igazolják, hogy az 1989-ig felhalmozott 22 milliárd dollár adósság csak 8-10 százalék erejéig szolgálta a sokat hangoztatott túlfogyasztást, a többi árfolyamveszteségekből és kamathalmozódásból adódott, tehát merő veszteség volt. Ami a külföldi adósságot akkor kizárólagos joggal kezelő MNB-nél veszteség, az másoknál (hitelezők, árfolyamspekulánsok) értelemszerűen bevétel és nyereség. A nyereségeken pedig osztozni lehet. Annak érdekében, hogy ez ne legyen túlzottan szem előtt, működtek az MNB külföldi leányvállalatai (HIB, CW, Dubank), valamint 1983-tól két kifejezetten offshore státussal alapított hazai bank is. Ezekben az MNB is meghatározó társtulajdonos volt.
A teljesen kiépült hazai offshore-infrastruktúra tehát már a nyolcvanas évek közepére kész volt. Azt is érdemes megemlíteni, hogy a nemzetközi kereskedelem mindhárom peremfeltételét (devizaforgalom, áruforgalom és tőkeforgalom) legfelsőbb hatóságként az MNB ellenőrizte devizamonopóliuma révén, valamint a vámhatóság felügyelőjeként. Devizaműveleteinek a forintban vezetett könyvekben való átvezetéséhez az árfolyamokat saját maga részére szintén az MNB állapította meg. Hivatalosak pedig a forintkönyvek voltak. Azok mindig olyan képet mutattak, amit az aktuális vezetés éppen látni akart. A nemzetközi könyvelési normákra az MNB csak 1997-től tért át. 1995-ig viszont érvényben maradt a devizakódex, ami büntetőügyekben különleges jogokat biztosított az MNB-nek. Az MNB mint legfőbb devizacsősz, magát ellenőrizte, és már régen offshore-ozott, amikor a magyar polgárra 4000 forint devizaérték miatt börtönbüntetés várt. A több mint két évtized offshore-ozás után felhalmozott veszteségtömeget adósságcserének átkeresztelve 1997-ben zúdították az államkassza és így az adófizetők nyakába. A műveletet számszaki részletekre kiterjedő könyvvizsgálat nem előzte meg, így a veszteségek keletkezése és a hozzájuk kapcsolódó és adóparadicsomokban landoló műveleteket is máig homály fedi. A homályt növeli, hogy az MNB külföldi bankvállalkozásainál azok végelszámolásakor nem kerültek nyilvánosságra a zárómérlegek.
A rendszerváltás, ahelyett, hogy véget vetett volna az állam kárára és magánzsebek duzzasztására irányuló offshore-fosztogatásnak, éppen ellenkezőleg, új távlatokat nyitott. A tárgyalásos rendszerváltás kifejezetten kedvezett annak, hogy az új kormányzat kulcsfontosságú középvezetői posztjaira kipróbált offshore-osok kerüljenek. A jegybank élére is jutott korábbi tervhivatali államtitkár. A könyvvizsgálatot az általuk gründolt könyvvizsgáló cég végezte, amelynek hét évig nem tűnt fel, hogy nem a nemzetközi szabványoknak megfelelően könyvelnek. A cég a mai napig szédületes karriert futott be. Vezetői és tulajdonosai sorában több volt és jelenlegi pénzügyminisztert, jegybanki alelnököket és a jelenlegi elnököt üdvözölhetjük, nem beszélve más magas rangú hajdani állami vezetőkről. A cég munkatársai szükség szerint áramlottak az államigazgatás kulcspozícióiba, majd vissza a céghez. Főként a Pénzügyminisztérium adórészlegeihez, illetve a jegybankba.
Szinte nincs a legutóbbi másfél évtizednek olyan jelentős gazdasági botránya, ahol a cég mint könyvvizsgáló, a névjegyét le ne tette volna. Az offshore-tudományt tökélyre fejlesztve legutóbb a cég többmilliárdos bevételéből mindössze ötmillió forint adót juttatott az államkasszának. Mára értünk el odáig a magyar offshore-történelemben, hogy a cég hajdani és jelenlegi vezetői, partner tulajdonosai és bizalmi ügyfelei nyíltan színre léptek azzal az igénnyel, hogy amit ők és tágabb ügyfélkörük az országból kioffshore-ozott, azt mi, mint adófizető polgárok leszünk szívesek betenni az államkasszába, mert az onnan nagyon hiányzik. Ideológiát is gyártottak ehhez. Erről az offshore- szindikátus emblematikus alakja, a jelenlegi jegybankelnök fejtette ki egy kormánypárti napilap veretes irományában, hogy ő a bajok fő okát a nép felelőtlenségében látja. Nem elég, hogy felelőtlenül devizahiteleket vettek fel (és bűnös módon elkerülték a forint-uzsorakamatokat), most gondoskodást várnak az államtól.
Simor András szerint a nép máig sem értette meg a rendszerváltás üzenetét. Amit ők és baráti körük csinált, az adóoptimalizálás, tehát nemes cselekedet volt. A kioptimalizált pénzek már jó helyen vannak. Az offshore-os adócsalókat (rajtuk kívül bárki kaphat ilyen minősítést) pedig ezentúl sújtsa a törvény szigora. Ez a gondolkodás egy argentin közmondásra emlékeztet: a barátoknak mindent, a többieknek meg a törvényt. Tudjuk, hogy mindez Argentínában az összeomláshoz vezetett. A mi államcsődünket is követheti teljes összeomlás, ha az offshore-osoknak mielőbb be nem alkonyul. Németországban, és több más országban az offshore-lovagokra már régóta ferde szemmel néznek. Ott már bealkonyult nekik, nálunk még ők papolnak a jó erkölcsről. Esetleg köszönetet várnának tőlünk azért, hogy eloffshore-oztak mintegy 200 milliárd euró értékű állami vagyont, részint a termelővagyon elkótyavetyélésével, részint az államadósság gigantikus felduzzasztásával. Esetleg azért is köszönet jár, hogy a rendszerváltás óta előállított mintegy 40 százalékos többlettermékből a magyaroknak egy fillér többletjövedelem sem jut, mindösszesen annyi történt, hogy a gazdagok gazdagabbak, a szegények pedig sokkal szegényebbek lettek.
A szerző közgazdász
Keresztrejtvény
Napi sudoku
