A blogszakács

L u g a s

Talán gasztrobloggert kellett volna írnom, mert mint cecelégy az orjalevesbe, úgy keveredtem egy világhálón virágzó műfaj körüli sertepertélésbe – amit őszintén szólva nem is bánok. De nem ezt írtam, és nem így írtam, mert bár a blogszakács se nagyon érthető, ám a gasztroblogger végképp nem. Persze nem az idegen nyelvi túlburjánzások miatt választottam így (amúgy meg dolgozzál, olvasóm, ne andalodj és ne aludj el, ha engem olvasol!) – hanem: „egyáltalán”. De mi az, hogy blogszakács, és végképp mi fán terem a gasztroblogger?
Történt, hogy Csíki Sanyi barátomnak – aki az ELTE Természettudományi Karát végezte, amúgy „kereskedő, gasztronómiai szakíró és food stylist”, s akinek főztjét ugyan máig sem kóstoltam – van egy ügyes és azt kell mondanom, igen tartalmas és érdekes honlapja fönn, az égi csatornákon. Foodandwine a címe (tessék ellenőrizni!), és én jó pár hónapja elküldtem neki néhány írásomat, amelyek korábban már megjelentek, ő meg fellőtte őket a honlapjára. De hogyan lőtte fel!? Egyenként, kiskanállal adagolva (azt mondtam neki, azt csinálsz vele, amit akarsz, ott nyírod-vágod-nyüstölöd, ahol akarod és éred), de oly akkurátus műgonddal, empátiával, illusztrációs szereléssel, odavágó pompás képanyaggal, hogy szinte rá se ismertem az egyébként, hogy is mondjam, kiváló alapanyagra! Meg is nyalintottam mind a tíz ujjamat, mint egy valódi és gyakorlott blogger – pedig hát én aztán soha! Nem szörfözök én, nem nagyon, de sehogy is ezen a világhálón (legfeljebb a régi Stones és Yardbirds és némi öreg blues-breakers körüli dolgokat követek olykor, bizonyos visszatérő jókedvek közt a You Tube – Broadcast Yourselfen), olvasni aztán semmiképp. És főleg nem írok blogokat. Nincsen ennek mélyenszántó és elvi oka, csupán annyi, hogy én a hosszabb textusokat képtelen vagyok erről a világhíres hálóról, vagyis „gépről”, a monitorról nyugodtan és figyelmesen olvasni. Tudom, hogy őskövületként ragadtam itt, de ez egyáltalán nem zavar. Nekem mint öreg szárcsának sajnos szükséges és kell a valóságos könyvmatéria, én még afféle palimadár volnék, aki feltétel nélkül szereti Gutenberg bácsi találmányát. A kötését, a színét, a formáját, de még a szagát is. Szeretem forgatni, lapozni, oda-vissza ugrálni, gyönyörködni, majd ész nélkül beleszédülni – van ebben valami a kényszeresen vízbe ugrálók setét szenvedélyéből.
De – szó, mint száz – megjelent ott, mármint Sanyi barátom honlapján egy bizonyos cikk, Gasztroblogger a címe, amely alá az egyik hozzászóló (egy „Saját levében” fedőnevű honfitársam) jámbor szándékú megjegyzést biggyesztett: „Tudom, nem ez a kívánságműsor, de nem lehetne, hogy Ambrus úr (mármint én) – úgyis mint »írástudó« – kifejtené gondolatait a témáról? Nem a cikkről, hanem a műfajról meg a stílusról.” Sanyi rögtön válaszolt neki: „Beszélek vele. Gyors eredményre nem számítok, de majd meglátjuk.” Nekem meg elküldte az oldalt ezzel a kísérőszöveggel: „Megszólított az olvasó.”
Nos, hát itt tartottam én a blogvilág iránti végtelen szeretetemben. És mi mást tehettem volna? Elmerengtem Sanyi válaszának igazságtartalmán („gyors eredményre nem számítok”), vagyis eltűnődtem a divatos bloggerek és az én lassú, olykor kínai komolyságú időfelfogásom kibékíthetetlen távolságán. Aztán elolvastam a mellékelt írást.
És bizony, álljunk is meg, nem tehetek róla, de egészen kedvemre valónak bizonyult az olvasott stílus, irály és „mondanivaló”. S persze legfőképp a „narratíva” – az a pozíció, ahonnét az író indította célja felé az ő mérges nyilait. Maga az írás a híres és számomra még oly élő Karinthy-szövegekre hajazott (Így írtok ti), vagy épp Nagy Lajos nem kevésbé nagyszerű Képtelen természetrajzára (vö. „búvárhencser”) – szóval ő lefesti, felépíti azt, akit szelíd nyájassággal és gyilkos iróniával meg akar jeleníteni, majd kissé odébb agyagba döngölni. Vagyis megteremti és megsemmisíti kényszeresen szakácskodó hősét, a gasztrobloggert. Aki nem más, és az írásban vagy húsz pontba sűrített definíciója következik az „n+2 db gyerkőc anyukájának”, aki netán „kőgazdag szingli”, s aki mellesleg rajong az olyan különleges ízpárosításokért, mint a „zöld teás marhasült és az ecetes eper”, gyűlöli az „üveges trutyikat”, és más ezer hasonlóan szép tulajdonsága mellett rendszeresen szarvasgombás jércemellet szokott reggelizni. Persze ez a gasztroblogger nem egy anyuka vagy nem az örökké szidható, univerzális szingli, hanem korunk ambiciózusan szakácskodó hőse, aki egyesíti magában mindazt a jeles (vagy inkább kevésbé jeles) tulajdonságot, amellyel olykor sztárszakácsaink, lelkes szakácskodó bloggereink rendelkeznek. A felületességet és a fontoskodást. A rosszul előadott intimitást, a felszínes magabiztosságot és az olykor gügyögő nyelvi affektálásokat. Írása végén be is mutat egy receptet, lényegében egy nagyzenekari tuttit – egy receptet, amely megadja a savát-borsát mindannak, amit írt, mégpedig vérbeli „gourmet-stílusban”. Tessék komolyan venni!

Levendulapesztós folyamirák-confit vajas bébirépapürével:
Annyira mosolygott rám a rák a csarnokban, hogy nem tudtam ellenállni neki. Aztán itthon kezdtem agyalni, hogy mit is készítsek belőle. Reggel, amíg a gyerkőc az udvaron rohangált, kiegyeltem a zöldfűszer-ágyásomat, és ahogy ott hajlongtam, guggoltam, megcsapott az édes-fűszeres levendulaillat, és akkor beugrott, hogy (itt valamelyik társbloggerina nickje következik – A. L.) kollégánál isteni levendulapesztót láttam. Szedtem is egy csokor levendulát, és bevonultam a konyhába.
Először is megpucolom a rákot. Azután pár kanál kiolvasztott házi zsíron lepirítom, 70 fokos sütőbe dugom, és 4 órán át napoztatom.
A pesztóhoz a levendulát leszárazom, egy marék illatozó, pirított fenyőmaggal és aranyló zöld olívaolajjal elturmixolom (mozsárban kéne összetörni, de két virgonc kisded mellett kinek van ideje mozsárral dolgozni). Amikor a rák sütési ideje a vége felé jár, a bébirépákat lekapargatom, sós vízben roppanóra párolom, és azon melegében egy kanál jóféle tisztított vajjal pürésítem. Tálaláskor egy szép pürére helyezem az omlós rákot, és megcsorgatom pesztóval, mint a drágakőcseppek, úgy ülnek a pesztógyöngyök a napszínű répapürén. Isteni gyors ebéd volt.

A nyelvi halandzsa akkor jó, ha csattanós – ilyen egy „gyors” ebéd a bloggerináknál. Fontoskodás. A spanyolviasz föltálalása. A kordivat és nem a korszellem megragadása. Felületesség, nyelvi klisék stb. Én persze mindig és mindenütt legjobban a kiérlelt, szuverén vagy netán autonóm világok gazdagságára vágyom ahhoz méltó személyiségekkel. Csakhogy ez itten egy örök gasztroblogger képzelt figurája. De sok ilyen bátor, ironikus, még több eleven poént felvonultató róla szóló írást kívánok a blogokon és az újságokban is – még több felszabadult és őszinte nevetést önmagunkon. Mert az olyan, mint az aranyló, jól elkészített jérceleves. Olykor gyógyító erejű.