Negyven évvel ezelőtt, 1969. augusztus 15-én a New York állami Woodstockban, a White Lake városból való tejtermelő, Max Yasgur betheli legelőjén ötszázezer ember gyűlt össze, hogy három napig a szeretet, a béke és a testvériség jegyében gigantikus zenei fesztiválon együtt ünnepeljenek. A helyszín kiválasztása a véletlen műve volt, mert a szervezők által elsődlegesen kijelölt terep, egy Wallkill melletti mező olyan ellenállást váltott ki a derék helybeliek között, akik hallani sem akartak holmi koncertekről, hogy végül új helyszínt kellett keresni. A csodával határos módon ez sikerült is, és miután Max Yasgur engedélyezte farmja használatát, a koncert szervezése azonnal megkezdődött. Először felépítették a hatalmas színpadot, amely közel harminc méter széles és két méter magas volt, majd az egész mezőt hatalmas kempinggé alakították át. Már napokkal a koncert kezdete előtt hatalmas emberáradat indult el az USA minden szegletéből a fesztivál irányába.
A szabadtéri rockfesztiváloknak akkorra már komoly hagyományai voltak Amerikában. A trendet és az alaphangot a montereyi popfesztivál adta meg 1967-ben, ahol olyan rockzenei nagyságok léptek fel, mint Jimi Hendrix, a The Who és Janis Joplin. 1968-ban és ’69-ben a San Franciscó-i Golden Gate Parkban pedig vasárnaponként tartottak szabadtéri és ingyenes koncerteket, sokszor százezer ember előtt.
Woodstock azonban más volt. Woodstock volt a hattyúdala annak a generációnak, amely létrehozta az alternatív szubkultúrát, amelynek tagjai – tiltakozásul a vietnami háború ellen – a szexualitás örömeit állították szembe a háború öldöklő gépezetével (Make Love, not War), akik elutasították a fogyasztói társadalom esztelen mohóságát, és akik a szeretet, testvériség és béke jelszavával küzdöttek a társadalom elembertelenedése ellen. Lázadásuk azonban sohasem irányult a rendszer megdöntésére, a forradalmi hevület csak zenéjükön hallatszódott át. Az erőszak minden formáját elutasították, és olyan társadalom felépítésén fáradoztak, amelyikben minden emberi lény megtalálhatja személyes boldogságát művészi és alkotói szabadságán keresztül.
A társadalmi utópiák mellett azonban az „itt és most”, az „adott valóság” is fontos volt, de az élet, a fogyasztói társadalom képmutató és önelégült keretei sokak számára elviselhetetlennek bizonyultak. Ezért vált (lét)szükségletté az „utazás”, a trip egy másik lehetséges világba, új tudatforma elérése felé, és ehhez szükségeltettek azok a drogok, amelyek legalább az illúzióját teremtették meg annak a misztikus világnak. Negyven év távlatából nem könnyű feladat rekonstruálni a Woodstockban történteket, de a lényeg nem is precíz, kronológiailag korrekt, ám száraz összefoglaló kell hogy legyen, hanem személyessé tett, nosztalgikus történelmi visszapillantás egy olyan kultikus helyszínre, ahol a részvétel csak keveseknek adatott meg.
E sorok szerzője ezen kevesek közé sorolható.
Hogyan is történt mindez? A péntektől (augusztus 15.) hétfőig tartó rockmaratonin 32 együttes lépett fel. Ám hiányzott onnan a The Beatles. Lennon pár nappal a koncert előtt jelenti ki, hogy elhagyja a bandát, majd újdonsült japán szerelmével, Yoko Onóval Gibraltárra repül, és ott egybekelnek. Hiányzott még a The Rolling Stones, mert akkor halt meg az együttes alapító tagja, Brian Jones. De ami a hazai közönség részére talán legfájdalmasabb volt, hiányzott a The Doors is. Jim Morrison sorozatos botrányai miatt a szervezők úgy döntöttek, nem hívják meg Amerika legnépszerűbb bandáját.
Ott volt viszont mindenki más, aki számított.
Időközben a közönség lelkesen gyülekezett, és már két nappal a kezdés előtt elözönlötték a színpad előtti jó helyeket. A dolog pikantériáját az adta, hogy habár állítólag százezer jegyet adtak el elővételben, a hatalmas rét körül csak hevenyészett kerítés állt, az is csak félkészen, amelyet a tömeg azonnal a földbe döngölt. „Mostantól kezdve ez egy ingyenes koncert!” – üvöltött le valaki a színpadról, bölcs előrelátásról téve tanúbizonyságot.
Péntek reggelre már elöntötte a nép a legelőt, olyannyira, hogy a végén érkezők inkább csak érzékelni tudták a színpadot, semhogy látni. A tolongás ellenére a hangulat euforikus volt. Virágos, bíbor- és aranyszínű ruhák ezrei, valósággal belekáprázott a szemem. Mosolygó hippicsaládok, meztelenül rohangáló, angyali szépségű gyermekeikkel, folyamatos transzban lévő táncoló nők, sátrak özöne, a mindent elborító marihuána erős illata, dílerek rikácsolása, megspékelve pár dagadozó izmú motorossal, akik lehorgonyzott járgányaikon ülve szorongatták a tequilásüvegeket, és vedelték a sört. És a kitartóan pocsék idő – ilyen Woodstock 1969. augusztus 15-én belülről.
Péntek, késő délután. A felhők már vészjóslóan gyülekeznek, de eső még nincs. Hirtelen hatalmas üdvrivalgás a színpad előtt, ami felriasztja a távoli nézőket is. Megkezdődött! Az első zenész egy balladaénekes New Yorkból, Richie Havens. Megadja az alaphangot, és most már mindenki lázba jön. Azonban ekkor elered az eső, és még sokáig várni kell, amíg az első nagy együttes, az angol Ten Years After színre lép. Felbőg a banda örökzöld slágere, a Going Home, a zenekar negyven percet tölt a színpadon. A tömeg már őrjöng, de újabb eső jön, ami lehűti a kedélyeket. Az éj utolsó énekese Joan Baez, akinek szépségét csak hangja múlja felül. Bob Dylan akkori nagy szerelme hajnali kettő körül vonul le a színpadról, óriási tapsorkán közepette. Az éjszaka most kimondottan hűvös, sokan sátor nélkül jöttek, ők pokrócba bugyoláltan, dideregve, hálózsákba bújva húzzák meg magukat. Meglepő a nagy csönd, hiszen közel félmillió ember alszik az irdatlanul nagy mezőn. Az ég most kegyes hozzánk, eső nem esik.
Szombat reggel. Helikopterzúgásra ébredünk, elterjed a hír, hogy valaki meghalt, de később kiderül, hogy a zenészeket kell a levegőben szállítani, mert a 238-as út, amely a megyén át visz ki az autópályára, már csütörtök este bedugult, se ki, se be. Mintegy villásreggeli gyanánt érkezik a Jefferson Airplane, a banda, amely forradalmasította a műfajt, álomszép énekesnőjével, Grace Slickkel az élen. Slick sikoltó, metsző hangja felrázza az álmos tömeget. (Egy BBC-nek adott interjúban elmondta, hogy ha nagyon megereszti, képes kristálypoharakat törni ezzel a hanggal.) A zenekar nagyon sokáig bírja, és a legvégén, szeretet és béke ide vagy oda, Grace elsüvölti azt a nótát, amelyet sokáig tilos volt játszani az amerikai rádióadókon: Volunteers of America, make the Revolution! (Amerika önkéntesei, csináljatok forradalmat!) A hatás felülmúlhatatlan, a tömeg egy emberként énekli végig a dalt, és csak a jelre várnak, hogy mikor ostromolják meg a woodstocki városházát, de szerencsére egy újabb eső átrendezi a tudatokat.
Az akkor még ismeretlen együttes, a Santana a következő, és döbbenten figyeljük, ahogy Carlos pengeti a húrt, ötvözve a latinos motívumokat a kemény rockkal – zseniálisan. Az est fénypontja a The Who. Az angol csapat ekkor már túl van a világhírnéven, és szerencsére ez csöppet sem zavarja őket. Mindenki a dobost, az ördögi Keith Moont figyeli, hogy a műsor végén szokásához híven összetöri-e a berendezést, de ő nem áll kötélnek, hanem széles vigyorral meghajol, és villámgyorsan eltűnik a színpadról. Későre jár, de két legendás együttesre még van idő. Az egyik a Creedence Clearwater Revival, egy oaklandi csodacsapat. Amikor John Fogerty rázendít a Have you ever seen the rain?-re, sokáig nem kell várni, újra elered. Az utolsó fellépő ki más lehetne, mint Janis Joplin. A texasi lány már-már baritonos mélységű, rekedt, mégis érces hangjával mindenkit elbűvöl. We love ya, Janis!, üvöltünk kórusban, nem törődve jelen levő kedvesünk rosszalló pillantásaival.
Vasárnap vigasztalanul ömlik az eső, csak késő délután süt ki a nap. A tömeg egy része lassan szedelőzködni kezd, sokan nem bírják már a megpróbáltatásokat, és az élelem is fogytán van. Az edzettebbek azonban kitartanak, és van kiért. Érkezik Johnny Winter, a világ legjobb fehér bluesénekese, és elmossa fájdalmainkat, majd a Crosby, Stills, Nash and Young kvartett kápráztat el minden ott levőt néhány balladával. Fogy a tömeg, de aki még bírja, köztük én is, olyan élménnyel gazdagodik, amilyen az életben csak egyszer adódik, és akkor sem mindenkinek. Hétfőn hajnalban két eső között színre lép Jimi Hendrix, a XX. század első számú gitárosa. Hendrix balkezes volt, de jobbkezes gitáron játszott, amelyet fordítva húrozott fel, és talán ettől (is) volt a játéka olyan csodálatos. A gitár sírt a kezében, ha úgy akarta, vagy szemérmetlenül villogott, amikor olyan számot játszott, mint például a Foxi Lady. Utolsó számként mindenki legnagyobb döbbenetére felhangzott az amerikai himnusz – gitáron. Hendrix holtfáradt, de mosolyog, és God bless you all!-lal búcsúzik.
Woodstock a zenetörténelemben mérföldkő volt. A hanglemezgyártó cégek ráéreztek arra, hogy egy élő koncert ki tudja hozni a zenészekből azt a pluszt, amit egy stúdióban felvett steril anyag nem képes visszaadni. A hetvenes években a Deep Purple (az 1972-ben kiadott Made in Japan platinalemez lett Amerikában), a Led Zeppelin és a Pink Floyd koncertjeiről már több élő felvétel is készült. Ahogy múltak az évek, Woodstock öröksége egyre maradandóbbá vált, annak ellenére, hogy az ott fellépő bandákból a hetvenes évek közepére alig maradt mutatóba egy-egy.
Oriásfesztivállal ünnepelte 1994-ben a zenevilág a 25. születésnapot. A szintén háromnapos zeneorgián olyan együttesek vettek részt, mint az Aerosmith, a Metallica, a Nine Inch Nails, de az öregek is állták a sarat. A nagy visszatérők között volt Santana, Joe Cocker és Bob Dylan is.
Most, a negyvenedik évfordulón a zenevilág ismét tiszteleg Woodstock emléke előtt. Az amerikai Rhino Records például négycédés, 77 számot magába foglaló gyűjtést bocsát ki augusztus 18-án, amelyen eddig még ki nem adott számok is szerepelnek a Grateful Deadtől és a Jefferson Airplane-től, valamint azok a színpadon elhangzott bejelentések is rajta lesznek a korongokon, amelyeket csak az ott levők hallhattak.
Woodstock szelleme örök. A rock and roll koronázatlan királyai léptek fel ott.
Egyúttal azonban valami véget is ért. Álom? Lehetőség? Negyven év után is nehéz lenne megmondani.
Ukrajna
Ukrajna csatlakozott a Nemzetközi Büntetőbírósághoz
