Az Európai Unió problémái és jövője

Sokan leírták már azt, hogy az Európai Unió eredetileg egyrészt a történelmi feszültségű francia– német viszonyok végleges megoldására jött létre, másrészt olyan gazdasági előnyök kihasználására, amelyek az eredeti tagok konvergáló gazdaságaiból következtek. S egyre többen ezért a gazdasági előnyrendszerért tartották kívánatosnak a belépést. A tagországok egyébként élték nemzeti életüket. Jellemzően eddig soha sem sikerült igazán egységes külpolitikát kialakítani, s más viszonylataikban sem volt erős a konvergencia – a gazdaságot kivéve.
Egyszerűen azért nem, mert ez az egész – bizonyos deklaratív szintű verbalizmus ellenére – egy puszta érdekszövetség volt. A deklarációkban feltűnő meglehetősen szimpla „liberális”, vagyis individualista emberjogiskodás azonban sohasem vetett számot az európai történelem rendkívül sokszínű valóságából származó értékelvi problémákkal. Végül is az európai történelemben a rendkívül sok kölcsönhatáson túl igen kemény és sokszor elmérgesedett közösségek közötti viszony is van, amelyet nem lehet mindig német–francia módra megoldani. De ezen is túl, ha kivesszük az új európai identitásból a keresztyénséget, amely régóta ténylegesen lehatott a népig, s ugyanakkor benne hagyjuk a csupán jórészt az elitekre korlátozódó felvilágosodást, amely csak kései bomlasztó közösségi következményeiben ért el a néphez, akkor baj lesz. A felvilágosodás racionalizmusa ugyanis relativizál, vagyis tulajdonképpen engedi az erőset és a gátlástalant, s így nem egyesít, hanem megoszt. Történelmi érdekellentéteket vagy erőszakkal lehet „megoldani”, vagy közös értékelvek alapján lehet szabályozni.
E hosszú bevezetés nagyon sok európai problémához lehetett volna előszó. De most a magyar–szlovák kapcsolatokat exponálta európai problémaként. Egy olyan viszonyt, amelyet igen egyszerűen rendezni lehetne – sokan tévesen ebben bizakodtak nálunk az EU-t illetően –, ha az unió valódi értékközösség is volna. De nem az. S ezen a problémán a lisszaboni szerződés ratifikálása sem segít majd, mivel az értékközösség nem strukturális, vezetési kérdés. Lehet, hogy ilyen módon is el lehet majd jutni – mondjuk 200-300 év alatt – a megoldáshoz, csakhogy ennyi idő alatt az emberekben lévő önként elfogadott identitás (azonosságtudat) nélkül többször is szét lehet esni. Vagy egyesek azt hiszik, hogy majd segít a közvetlen vagy közvetett erőszak? (Vagy az, hogy e szervezetből pillanatnyilag nem lehet kilépni?)
Ha a volt kommunista országokat felvették, és nem keveseknek nyugaton ebből óriási hasznuk is lett, azért egy kis erőfeszítést kellett volna tenni arra is, hogy azoknak nemcsak a kommunizmus miatt eltorzult világát megismerjék és megértsék. Bár ilyenkor jön a modern ateista-materialista butaság (=tudomány), amely azt hiszi, hogy az ember egyformán és mindenkor csak anyagi előnyökre vágyik, s közösség is csak ilyen alapon van. A múlt pedig nem érdekes, az anyagi mohóságba fullasztható.
Pedig az EU bölcsei tanulhatnának, hiszen napjainkban korábban már elintézettnek gondolt közösségi ügyek fakadnak fel (például Skócia, Wales státusa, spanyol kérdések), hogy az Európán kívüli világ sokféle vallási-etnikai feszültségét már ne is említsük. A pénzügyi globalizmus napjainkban megroppant rendje is figyelmeztető lehetne. Ha másért nem is, hát azért, mert az elnyomorodó tömegeket egyes irányzatok szellemi-lelki-érzelmi síkon fogják mozgatni, hiszen a számukra lehetetlen jó üzlet és a korlátlan piaci logika nekik nem hoz semmit.
Visszatérve a magyar–szlovák kérdéshez, itt a nehézséget tudati-lélektani okok játsszák. A szlovák politikai-értelmiségi elit jó része ugyanis a történelmi kisebbrendűségi komplexuson túl nem tud mit kezdeni értelmesen azzal, hogy egykori cseh barátaik velük kapcsolatban (is) túlnyerték magukat. Az egykori cseh, állítólag demokratikus imperializmus olyan területeket is elnyelt, amelyek semmiféle jogos alapon sem lehetettek volna az övék. S az időközben nemzetté izmosodott szlovákságnak nemcsak a történelmi múlttal, hanem valóságosan jelen lévő magyar százezrekkel is együtt kellene élni. De ők ezt nem akarják. Infantilis módon még mindig vissza akarják vezetni eredeti nemzetiségükhöz a magyarokat. S erre minden eszköz jó!
S mit tesz a folyton emberjogoskodó EU? Nem mondja szégyennek és azonnal megszüntetendőnek egy alapvető emberi jog sárba tiprását. Homoszexuálisokért, cigányokért s más progresszív „kellékekért” rögtön felemelik hangjukat. Sőt, nekik nem tetsző választási eredmények után is – pedig a demokrácia is szent tehén – azonnal tüsténkednek. De semmit sem jelent az anyanyelvtől való megfosztás napnál világosabban kinyilvánított szlovák akarata.
Nos, így sem lesz hosszú életű a magára alkalmilag nagyon büszke EU. A bűnök, mulasztások és hamisságok előbb vagy utóbb, de elrohasztanak nagyon erős szervezeteket is. Minden birodalomnak, legutóbb a szörnyállam Szovjetuniónak is így lett vége. Pedig kiirtotta minden ellenségét, sokszor azokkal együtt, akik nem is voltak azok.
De ez már a primitív szlovák nacionalizmusnak is szól. Az ottani elégedett magyarság volna meglehetősen erkölcstelen körülmények között született országuk legbiztosabb támasza a mai viszonyok között. De talán nem véletlen az idétlen félelemből táplálkozó agresszió. Tudják – talán csak a tudat alatt –, hogy alapvető igazságtalanságot védenek. S miután a gátlástalansággal kitöltött 90 év nem volt elég ahhoz, hogy egy valóban homogén, abszurd nemzetállamot össze tudjanak tákolni, még mindig jó megélhetést nyújt sokaknak a hivatásos szlovákság.
S közben Európában multikulturalizmusról beszélnek, amely pontosan olyan értelmetlen, mint a szlovák nemzetállam. Talán éppen ez a technicista-menedzseri, globalista közgazdasági teológiával alátámasztott hit az, amely érdektelenné teszi néhány százezer magyar anyanyelvi gondját az EU-ban. Hamarosan úgyis mindenki angolos brüsszelita lesz – szlovák vagy magyar egykutya. Hagyni kell az egyébként is pótszent liberalizmus jegyében, hogy bizonyos ódivatú harcok lecsengjenek. Hosszú távon ennek nincs semmi jelentősége. (Persze hosszú távon – Keynestől tudjuk – mindnyájan halottak vagyunk.) Valakiknek egyébként is jobban, másoknak meg rosszabbul alakul a sorsuk – a piac (és hatalom) láthatatlan keze szerint. A magyar– szlovák ügyet intézzék el egymás között.
De hát akkor – kedves uraim! – hol van „Európa”, a nagy Jó mindenkinek? Ha Európa nem tud legalább értelmes jogközösségként sem működni, akkor mikor érkezhetünk el az emberi léthez nélkülözhetetlen értékközösséghez? Pedig talán – első lépésként – elég lenne azt leszögezni, hogy minden európai állampolgárnak joga van szülőföldjén az anyanyelvét használni. S az emberi természet ismeretében persze hozzáfűzni, hogy aki ezt hatalommal/erőszakosan akadályozza, azt (akár folyamatosan) azzal kell büntetni, hogy a sértettek kultúráját kell anyagilag támogatni. Ilyen egyszerű is lehetne Európa. Bár ahol a disznóölést vagy az uborka formáját is szabályozni akarják, ott már nem jut idő az emberekre.

A szerző történész, egyetemi docens