Kisasszony Boldogkőváraljáról

Unatkozott a babaházban, a sors azonban kárpótolta az eseménytelen gyermekkorért. Zichy Magdolna belekerült a történelem sodrába. A sokat hányódott, sokat veszített arisztokrata asszony azt vallja, az élet csak úgy szép, ha segíthetünk másoknak.

Három éve épült a paloznaki ház, azóta a teraszról gyönyörködik a Balatonban. Gyümölcsöt csereberél a szomszédokkal, örül a fanyar nyári almának – „a kedvencem a sült alma”, mondja –, a nagyobb cukkinit pedig leviszi a csopaki vendéglőbe, ahová ebédelni jár. Ha gondol egyet, beül az autóba, és hazamegy Grazba. Egyszóval jól érzi magát a világban a nyolcvankét éves Zichy Magdolna, akit a falubeliek grófnőnek szólítanak és tisztelettel öveznek.
– Boldogkőváralján születtem és gyermekeskedtem – kezdi élete történetét. – Édesanyám nagyon szigorúan nevelt, kisasszony nélkül sehová sem mehettem, nyelveket kellett tanulnom, pedig nem volt hozzá kedvem. Végül csak megtanultam a franciát, a latint, a németet és az angolt. Azt azért elértem, hogy a falusi iskolába adjanak, ne kelljen egész nap a kisasszonnyal lenni, és így sok barátom lett. Nemrég, amikor viszszahívtak Boldogkőváraljára, találkoztam is néhányukkal. Ott most a parádés kocsisunk fia a polgármester. Örültek, kedvesek voltak. Igaz, én is megpróbáltam mindig segíteni nekik, ha kérték. Amikor el akarták adni a kastélyt a japánoknak, és ezzel megszűnt volna a falunak kenyeret adó gyermekotthon, levelet írtam Surján Lászlónak. Most is működik az otthon, talán részem volt a megmentésében.
Zichy Magdolna nyughatatlan kislány volt, unta a grófkisasszonylétet. Mint meséli, az iskolából hazafelé menet eloldotta láncaikról a kutyákat, amiért a felnőttek persze dühösek voltak, de ő mindenféle állatot nagyon szeretett. Nevelt őzikét, a szájából etette a vadgalambfiókát. A háború megtörte a gyermekkori idillt. Bátyja bevonult, és eljött az idő, amikor a családnak is menekülnie kellett. Nagycsütörtökön indult az autókonvoj Ausztria felé, és ezzel az ifjú lány számára megkezdődött a nagy kaland, amelyet életnek szokás nevezni. „Először szabadultam ki a nevelőnő szárnyai alól – meséli. – Nekem, bármilyen furcsán hangzik is, a legszebb kirándulásom a menekülés volt.”
Rokonok, ismerősök fogadták be a családot, a szülők úgy döntöttek, hogy Amerikába emigrálnak. Zichy gróf végül banki éjjeliőr lett, a grófné, született Hunyadi Ilona, aki tökéletesen beszélt angolul, orvosi szakfordítással kereste a kenyerét a tengerentúlon. Magdolna azt mondja, életük végére nagyon amerikaiak lettek.
A fiatal lány Európában maradt, mivel összeismerkedett a szintén menekült ifjú Steeb báróval. Egyben szembesült a megélhetés nehézségeivel.
– Gyermekkoromban még zsebpénzt sem kaptam, a szüleim születésnapjára készített kézimunkámhoz is kölcsön kellett kérnem. Kezdetben fogalmam sem volt tehát a pénz értékéről, de hamar megtanultam – idézi emlékeit. Magdolnának határozott elképzelése volt az életről. Párizsba ment, ahol egy szalonban férfisortot varrt. Éjjelente gyakorolt a gyors, nagy ügyességet kívánó villanygéppel, hogy hibátlan legyen a munkája. Nagyon büszke volt az első fizetésére. A gazdag rokonok szégyellték a szegény menekültet, nem mutatták be senkinek. – Akkor tanultam meg, milyennek nem szabad lenni – mondja.
Következett az esküvő, Zichy Magdolnából Frau Steeb lett, és megszületett az első gyermek, a fiú.
– Nyolcéves korában agydaganatban halt meg. – Most már tudok róla beszélni, de egy évig nem látott a templom – meséli Magdolna. Ez tehát a kezdet. Magdolna varr, jogot végzett férje nem tud elhelyezkedni a szakmájában, mert ezer schilling kellene a doktori vizsgára. Az anyós antik szőnyegeket javít, nagyon ügyes, ő segíti a családot. Krumplileves váltja egymást krumplifőzelékkel. De egész Ausztria szegénységben él, az ő szegénységük nem feltűnő. Lassan egyenesbe jönnek, születik a fiú után egy lány, a családfő pedig átvesz egy grazi régiségkereskedést, amelyet azután évtizedekig lelkiismeretesen és tisztes haszonnal vezet.
Zichy Magdolna azt mondja, a szíve Grazban is magyar maradt, és csak azon járt az esze, hogyan lehetne segíteni az itthoniaknak. Először 1951-ben jöhetett haza, akkor már osztrák állampolgárként. A család régi alkalmazottait látogatta meg, nekik hozott segítséget, és később is küldött pénzt a gyerekeiknek. Fényképeket juttattak el hozzá köszönetképpen a szülőfaluból. Azután kitört a forradalom, érkeztek a menekültek, és lett dolga bőven. Emigránsokat fogadtak be kis otthonukba, szervezték a további életüket, ő mosott, vasalt is rájuk. Sok köszönetet, hálát utóbb nem kapott, de nem is ez a fontos neki.
Élete egyik emlékezetes kalandja is 1956-hoz kötődik. Így idézi fel:
– Amikor hallottam a rádióban, hogy a magyarok készek meghalni Európáért, megsajdult a szívem. A máltaiak gyűjtöttek az otthoniaknak, csak nem tudták, hogyan juttassák be az országba. Kérdezték, tudok-e ebben segíteni. Én ne tudnék, gondoltam, és azon lelkesen elmentem Heiligenkreuzba [Rábakeresztúrra], amely Szentgotthárddal határos. Tanácsolták, hogy ne menjek át, de nekem mondhatták. Elindultam, a senki földjén jártam, amikor állj!-t kiáltottak a magyar határőrök. Erre azt feleltem: kommunistával nem vagyok hajlandó beszélni. Ingatták a fejüket, hogy ők bizony papíron mind azok. Szakadt az eső. Rövid előadást tartottam a felebaráti szeretetről, majd felszólítottam őket, hogy segítsenek átjuttatni a teherautót. Nem tiltakoztak, beengedték. Képzelheti, milyen vakmerő, felelőtlen fiatalasszony lehettem! Az egyik katona a puskájára támaszkodva állt, odamentem hozzá, kivettem a kezéből, és mondtam neki, menjen csak ő is szépen segíteni. A végén az egész társaságot meghívtam egy sörre Heiligenkreuzba. Szegény katonák ki voltak éhezve, a kocsmáros pedig a kétschillinges csokit tízért akarta adni. Háromra lealkudtam. Végül három napig volt ott nyitva a határ, sokaknak sikerült átmenniük. Ezt egy kicsit nekem is köszönhetik.
Tudja Zichy Magdolna, hogy a Jóisten vezette az útján. Ő segített neki, hogy a hihetetlen felfordulásban célba tudja juttatni a máltaiak adományát, hogy lakást szerezzen egy otthontalan családnak („megálltam egy mosoda előtt, és kérdeztem a mosodást, nem tud-e kiadó lakást; azt felelte: itt van egy éppen szemben”), és akkor is, amikor magyar ösztöndíjasoknak anyanyelvükön szervezett misét Grazban, hogy erősítse bennük az összetartás érzését, hogy a magyar szó vonzerejével találkozhassanak a vallás tanításaival. Azt mondja, nagyobb öröm, ha egy irigy ember ad, mint amikor ő teszi. Mert számára adni a legnagyobb gyönyörűséget jelenti. És persze mindennapi örömforrás az életét teljessé tevő paloznaki ház, a három gyönyörű, tehetséges unoka meg a naponta változó Balaton.