Kiutat keres a NATO

A NATO még július elején nyilvános konzultációt tartott, amelynek célja az volt, hogy az újonnan felmerült fenyegetésekre és kihívásokra adandó válaszokat felvázolják.
A jelenlegi stratégiai elképzelések még 1999-re nyúlnak vissza, és ahogy Jaap de Hoop Scheffer, a NATO most búcsúzó főtitkára mondotta, „még a múlt századhoz tartoznak”. A mintegy négyszáz fős hallgatóság előtt mondott beszédében, ahol a közönség sorai között utódja, Anders Fogh Rasmussen (a volt dán miniszterelnök) és a korábbi amerikai külügyminiszter Madeleine Albright mellett számos intézmény, közöttük civil szervezetek képviselői is helyet foglaltak, Scheffer óvott attól, hogy a NATO egy második egyesült nemzetekké váljon, vagyis, hogy túl sok kérdéssel túl alacsony hatékonysággal foglalkozzon. „Nem az a kérdés, hogy a NATO mit tud tenni, hanem az, hogy mit kell tennie” – mondta a leköszönő főtitkár, hozzátéve még, hogy „ne akarjunk nagyobb falatot, mint amekkorát le tudunk nyelni”.
Madeleine Albright nosztalgiázva gondolt vissza azokra a „keserű, de meglehetősen stabil” időkre, amikor a vasfüggöny és a berlini fal pontosan kijelölte a NATO kompetenciáját.
Az észak-atlanti szövetséget eredetileg a szovjet fenyegetés ellen hozták létre, így logikus lett volna, hogy a válaszul létrehozott Varsói Szerződés felbomlásával a NATO is felbomlik, de ez nem következett be, sőt a NATO kiterjed a volt szocialista tábor országaira is, amelyet viszont az oroszok erősen nehezményeznek, hiszen Gorbacsov a kelet-európai kivonulás fejében annak idején ígéretet kapott, hogy a NATO nem terjeszkedik abban az irányban. Természetesen az új tagállamok új problémákat is hoztak a szövetségbe, mindenekelőtt az Oroszországgal való feszült kapcsolatok problémáját. Daniel Korski, a Külkapcsolatok Európai Tanácsa nevű londoni kutatóintézet munkatára szerint jelenleg a NATO-országok nagyjából három csoportba sorolhatók: először akik Oroszország agresszív viselkedésétől félnek, másodszor akik távoli országokban gyorsan bevethető expedíciós erőket akarnak létrehozni, és harmadszor akik olyan keveset akarnak tenni, amilyen keveset csak lehetséges, akik sem az oroszok, sem a tálibok ellen nem akarnak küzdeni.
Kétségtelen, hogy az európai közvéleményt (a lengyeleket és a balti államokat kivéve) elég nehéz arról meggyőzni, hogy az oroszok komoly fenyegetést jelentenének Európára nézve, arról meg végképp nincsenek meggyőződve, hogy fiainknak valahol az afganisztáni hegyek között kellene meghalniuk Európa biztonsága érdekében.
Baj van azután a NATO–Európai Unió kapcsolatokban is. A huszonhét uniós tagállamból huszonegy egyben NATO-tag, ami azt is jelenti, hogy ha az unió egy önálló külpolitikai, és ezt alátámasztandó katonai koncepcióval áll elő, a NATO és az unió ugyanazokért a katonai (és költségvetési) erőforrásokért fog versenyezni, és mint az iraki háború mutatta, elég nagy különbség van az európai és az amerikai érdekek között, tehát nem mindegy, hogy a szűkös erőforrásokat milyen célokra használják fel. A NATO stratégiájának újragondolása, méghozzá az Európai Unió külpolitikai céljainak figyelembevételével mindenképpen üdvös és időszerű dolog, de kérdés, hogy a nagyon elkülönülő érdekek egy hatékony biztonságpolitika érdekében közös nevezőre hozhatók-e.