Köznapló

Augusztus 7., péntek
Szerettünk átjárni Szlovákiába. Egy ideje nem szeretünk. S mi még csak hagyján, de lakik Maroson egy kedves házaspár: a férfi kertészmérnök, a feleség üvegművész, nagy mászkálók, szeretik a hegyeket. Folyton a Tátrát meg a Fátrát járták – ők is azt mondják tavasz óta, hogy más most átmenni, mint azelőtt. Félnek.
Mostanáig jó emlékeim voltak a szlovákokról. Olyannak láttam őket, mint például Mikszáth, aki jó tót atyafiakról írt, és szerette őket. Vagy említhetném Kassákot a csodás á-zásával („Hálljá mágá Rákosi, mit művelnek máguk itt?”) – rég volt.
Tavasszal a nekivadult szlovák rendőrök összeverték a magyar nézőket Dunaszerdahelyen, a minap meg békés horvát drukkereket ütlegeltek a zsolnai kupameccs előtt. Hogy ránk haragszanak – nehéz megemészteni a trianoni ajándékot –, érteni vélem. De mi bajuk a horvátokkal? Ők, ha jól emlékszem, testvérek. Vagy a nagy pánszláv összetartozásból már semmi nem maradt?
A hetvenes években egy szlovák finánc leszedett a Báthory expresszről. Meglelte a Cholnoky-könyvekben (A Föld és népei) a kassai antikvárium számláját. „Ez a hat kötet a szlovák nép tulajdona, az országban marad” – mondta a puha arcú, túlbuzgó fiú. Láttam rögtön, csak bosszantani akar. Úgy volt. Fél óra sem kellett – a vonat addig állt, mi meg vitatkoztunk –, hozhattam Cholnoky Jenő kék fedeleseit.
Ez a könyves história megőrizte a finánc puha arcát, és világossá tette, hogy a tót atyafiak fő baja a kamaszkor. Van erre egy találó német szó: halbstarker. (A Halász-szótár bátortalan: fiatalkorúnak fordítja. Mást is jelent. Az olyan félkész embert, aki nem leli helyét a felnőttek világában.) Szlovákia szeretné magát felnőtt nemzetnek mutatni, de nem az. Eurójuk már van, de még nincs meg bennük az érettebb nációkat jellemző kultúrnyugalom. Sértésnek vesznek mindent, és erővel próbálják bizonyítani igazukat. A rendőrök gumibotjának erejével.
Pár éve a feleségemmel Terhelyen töltöttem egy hetet – privát szálláson. A harmadik estén egy tepsi mákos süteményt tett elénk a ház asszonya. Nem duruzsolva, nem hízelegve. Egyszerűen, természetesen, holott egy szavát se értettük. Hagyjam átfesteni szép emlékeimet, csak mert bátor szlovák férfiak képesek megverni egy nyitrai magyar egyetemista lányt? Nem. Slotával, Ficóval, Meciarral, Gasparoviccsal, Caploviccsal és a többi izmoskodó halbstarkerrel akkor tudok igazán kicseszni, ha jó tót atyafinak tartom a szlovák embert ezután is, és tojok a mindenkit heccelő gazemberekre.
Míg el nem felejtem: a kedves marosi házaspár már úton van a pápuák földjére. Ott, mint tudni, tisztességes emberevők élnek. Nem játszanak demokráciát, tehát nem kell tőlük félni.

Augusztus 8., szombat
Hallom regggel, hogy meghalt Cseh Tamás. Tudtuk, hogy így lesz. Beteg volt, menthetetlen, mégis belerendültünk. Föl akartam rakni az első lemezét. Legtöbbet azt hallgattam. Sörfoltos abrosz egy étkezőkocsiban, NDK-fülbevalók, 65 zloty – ám ekkor eszembe jutott Bereményi, és hogy a csendhez jobban illik a csend. Ők ketten elmondtak mindent, amit más félt vagy nem tudott elmondani. Ezer daluk a szememben irodalmi teljesítmény. Jelenünkben tán a legnagyobb. Mert, kérdem én, van-e regény, amely hitelesebben szólna arról, mit éltünk meg itt évtizedeken át? Nincsen. És ez nem az irodalom szégyene. Kettejük nagyszerűsége.
Egyik itt van, a másik már ott. Ami köztük ível: a halhatatlanság hídja. A hídpénzt Tinódi, a lantos szedi. A túloldalon.

Augusztus 9., vasárnap
Ennyi év után már bizonyos, hogy inkább indít írásra egy kép, mint egy jó gondolat. Nyilván nem vagyok teoretikus alkat. Papíron okosabban érvelek, mint élőszóban, a tudást pedig (melynek fokával sohasem lehet elégedett az ember) akadálynak érzem. Terrorizál, és belénk olt valami szégyenérzetet: nem enged hinni a csodákban.
Pedig csodák nélkül sivárabb az élet. Megfoszt minket egy dimenziótól, amelyet a tudomány hiába keres, soha nem fog műszereivel megtalálni. Hogy mi ez a dimenzió?
Kérdezzék meg a magányost, aki társra vár, a beteget, aki gyógyulásra! A gátőrt, aki ha a lapátra támaszkodva elalszik az árvíz óráiban, mindig apadásról álmodik, a hajléktalan pedig arról, hogy enyhe lesz a tél.
Segíthet-e bajukon a tudomány? Alig-alig.
A csodák legtöbbje kép. Látjuk vagy el tudjuk képzelni. Mint Csontváryt a gácsi patika előtt, ahol egy hang azt ígérte, hogy a legnagyobb napútfestő lesz, nagyobb Raffaellónál. (A vallásos Pilinszky és az irigy Bernáth Aurél úgy tartotta: a festő elmebeteg volt…) Mohamed a másik ékes példa: se írni, se olvasni nem tudott, de látomása a Híra-hegy barlangjában és vele a Korán alapvetően megváltoztatta a történelem menetét.
A csodák képei erősek, s talán ez az erő dönti el, hogy hatásukra előbb a szív mozdul, csak utána az ész, az értelem. Ha valakit írásra a képek indítanak inkább, ilyesféle oka lehet. Hisz a csodákban. De leginkább abban, hogy a lényeget a szívében leli meg az ember. Ha máshol keresi, könnyen eltéved.

Augusztus 11., kedd
Karen Blixentől még tavaly megjelent egy könyv, nem tudtam róla, most izgalomban vagyok, árulják-e még A sors anekdotáit. Ha közeledőben egy könyv, rögtön felütök egy tőle való másikat, hátha gyorsít az új érkezésén. Rábukkanok elfelejtett részekre, és ez olyan, mintha akkor olvasnám őket először. Újra pezsgő öröm.
Az afrikai kötetben szerepel az öreg Bulpett, akit az írónő a Viktória-kor angol úriemberének látott. „Átúszta a Hellészpontoszt, elsőként mászta meg a Matterhornt, kora fiatalságában szeretője volt La Belle Otérónak.”
A hölgyre ráköltötte minden pénzét, aki aztán kitette a szűrét. Egyszer az írónő szóba hozta, hogy kiadták La Belle Otéro emlékiratait. Szerepel bennük? – kérdezte Mr. Bulpettet. Igen, de más néven. És mit ír magáról? Azt, hogy százezret költöttem rá fél év alatt, de megkaptam a pénz ellenértékét. És maga hogyan látja, tényleg megkapta? Az idős úr csak egy pillanatig gondolkodott. Igen, igen, megkaptam, mondta.
Hát nem remek?
Szerdán megveszem A sors anekdotáit.
Hemingway mondta Blixenről, mikor Az öreg halászért megkapta a Nobel-díjat, hogy a bárónő jobban megérdemelte volna. Pedig Hemingwaynél önhittebb ember nemigen szaladgált az irodalom háza táján.

Augusztus 12., szerda
Szeretném, ha hálásabb fajta volnánk. Nem vagyunk azok. Most tudtam meg, hogy az oroszok a sós uborka előtt is fejet hajtottak. Annak örömére, hogy már ötszáz éve nemzeti eledel, 2007-ben nagy kiállítást rendeztek (végtére uborka nélkül a vodka is csak „szárazon” gurulna).
Szándékosan kezdtem ezzel a könnyed kiállítással. Erősebb kontrasztja lesz egy családnak, amely nélkül nem volna vagy más volna két fontos múzeumunk.
A család nevét csaknem elfelejtettük. A Pulszkyakról van szó.
Ferenc az ismertebb közülük, a történelembe is bevonult: a Batthyány-kormány minisztere volt. Világos után egy ideig Kossuth munkatársa és segítője. Nevében kér katonai segítséget Garibalditól és III. Napóleontól. Nem kap, ezért úgy dönt, szakít a politikával. Európai vándorlásba kezd feleségével s a hét gyerekkel. Hol Firenzében lakik, hol Londonban. A kiegyezés előtt hazatér, és újra mozgásba hozza legjobb képességeit. Általa került az Esterházy-képtár az állam tulajdonába, Bécsben pedig kitűnő iparművészeti műtárgyakat vásárol. Ezek alkotják évek múlva a Szépművészeti és az Iparművészeti Múzeum törzsanyagát.
A Pulszkyak különös sorsának és bolyongásának szimbóluma mégis a fia, Károly lett. Rajongója és értője a szépségnek, aligha véletlen, hogy a legszebb magyar színésznőt, Márkus Emíliát veszi feleségül. Ahogy az apja, ő is művészettörténész. (Az a Nemzeti Múzeumot, ő az Országos Képtárat igazgatta.) A parlament elé viszi a Szépművészeti Múzeum tervét, s hogy legyen mit akasztani a falakra, nekiindul. Két éven át járja Európát. Fantasztikus dolgokat vásárol – fillérekért. Esetenként a saját pénzéből.
Megveszi a Scarpa-gyűjteményből a híres Férfiképmást, amelyről még ott, Itáliában is úgy tudták, hogy Raffaello festette. Amikor kiderült, hogy nem ő, hanem Piombo, és a hazaküldött képek egy részét nem lelik, revolver-újságírók, néhány mocskolódó képviselő és rágalmazó akadémikusok hajtóvadászatot indítottak ellene. Letartóztatják, elszámolást követelnek.
Pulszky a hajszában lelkileg tönkremegy, erkölcsileg megsemmisül. Ő is, akárcsak az apja, külföldre menekül. A legmesszebbre, ahová lehet: Ausztráliába. Biztosítási ügynök lesz, nyomorog. Pesten előkerülnek egy raktárból a műkincsek, a vizsgálat tisztázza, várja hát, hogy üzennek, de hiába várja. 1900-ban, hat évvel a Szépművészeti Múzeum megnyitása előtt főbe lövi magát egy gumiültetvényen. Negyvenhat évesen.
A Budapest-lexikon nem méltatta külön szócikkre. A család nevét kurta utca viseli Angyalföldön. Hogy kiét, nem tudni. Az utcatáblán csupán ez áll: Pulszky utca.
Bocsánatkérés? Igazságtétel? Ugyan. Itt százával mutatható fel hasonló példa, a bajokért mégis mindig az idegeneket és Istent káromolják. Mikor és mivel fogjuk feloldani a magunkra kimondott valamikori átkot? Az öngyűlölet átkát.