Kerámia és borpince

A templom előtti park hűvösében követjük A magyar bor fazekasszemmel című kiállítás megnyitójának eseményeit Nagymaroson. A Pince Galériába ugyanis, ahol Gy. Kamarás Kata kiállítása látható, minden érdeklődő egyszerre be sem fért volna.

Egy megnyitóban a legjobb az, hogy előbb-utóbb véget ér. Most az a különös érzés fogott el, hogy szívesen tovább hallgattam volna Fehérváry Lillát, aki a magyar vágáns líra néhány, a bort, a mámort tréfásan dicsőítő darabjával alapozta meg a hangulatot. Pedig odalent – pincegalériához méltón – teli borospoharak és házi pogácsák fogadnak. És ettől tökéletes az összhang. Kellemesen hűvös, jó borok, és amiért idejöttem: kerámiák a bohém Hordólovagoktól egészen a spirituális mélységű Krisztus-ábrázolásokig. Jelen van a szent és a profán, de ha borkultúráról van szó, nehéz a határt meghúzni. Meg is kérdezem Gy. Kamarás Katát, mennyire szereti a bort. Csak módjával – mondja –, de sokszor hívják borospincékbe, hogy sűrítse kerámiába a hely hangulatát. Ezek lehetnek faliképek vagy akár kályhacsempék, a legfontosabb, hogy egyedi darabok, és valóban a genius lociról szólnak. Amikor zsánereket jelenít meg – mondja –, sokszor használ metszeteket, úgymond „lefordítja” őket a cserép műfajára. De szerepelnek kancsók, butellák, gyertyatartók és kerámiakompozíciók is a kiállítás anyagában. Itt vannak a szőlőhöz és a borhoz kapcsolódó szentek: Vince, Orbán, Donát szobrai, de jelen van Pityókos Noé is. Mivel Gy. Kamarás Kata nem tartozik egyik tradicionális magyar fazekasiskolához sem, ezért nehezen ismerték el a szakmabeliek. Az áttörést a Palóc lakodalmas menet című kompozíciója hozta. Ezután kapta meg a népművészet mestere címet, és ezután fogadták el „renitens” ars poeticáját: „Az a törekvésem, hogy hagyományos magyar fazekaseljárással új tárgyi világot hozzak létre, amely szellemében és formájában nem távolodik el a gyökerektől.”
Igaz, született budapesti, de már a nagyapja is gyűjtött népművészeti tárgyakat, édesapjától pedig megörökölte faragókészletét, és a népművészet ifjú mestere címet is fadúccal készült kályhacsempéiért kapta. Nem vesz részt szakmai vitákban, legszívesebben visszavonul a műtermébe. Már utazni sem igazán szeret, úgy gondolja, a globalizálódott világ átjárhatatlanná tette a kultúrákat, hanem összekeverte, nem illik egy görög skanzenbe kalocsai hímzés, de fordítva sem.
– Akkor marad az elefántcsonttorony? Ki fogja továbbadni a tudást? – kérdezem. – Ha valaki nagyon akarja, megtalál. – mondja. Gy. Kamarás Kata már három éve a Kerámiaparkban tanít, és összefogja a végzett tanítványokat is. Ők már szinte baráti társaság, beszélgetnek, kísérleteznek, csiszolják a mesterségbeli tudást. Azon kissé meglepődöm, hogy ez a társaság csak nőkből áll. De megtudom, ebben nincs semmi ideológia, egyszerűen elnőiesedett a szakma. Mert nem lehet belőle megélni, a népművészeti- bolt-hálózatot felszámolták, és sokuknak nincs más lehetősége, csak az utcai eladás.
Mivel közben bejártuk a kiállítótermet, már csak a kötelező kérdés marad: – Ki volt a mestere? – Nekem sajnos nem volt – mondja – egyedül jártam végig ezt az utat, és ezért nem tartok a mesterségben semmit sem titoknak. Ha bármelyik tanítványom, kollégám kérdez, és tudom a választ, akkor elárulom. Szakmai fogásokat, technikát. Ez pontosan olyan, mintha a nagymamád vagy az édesanyád megmutatja, hogy egy ételt hogyan kell elkészíteni, de ha megfeszülsz, akkor sem lesz pont ugyanolyan. Mert azt te csináltad. Ezért nincsenek titkok.