(milyen a narancsszüret )

Én nem tudom, milyen jövőképük van azoknak az embereknek, akik az utcán élnek. Olykor, gyenge pillanataimban, magam is úgy érzem, hogy a napok egymás után hullnak alá a „gyilkos homályba”, s igazából nincs rájuk befolyásom. A Blaha Lujza téri aluljárótól néhány méternyire, az árkádok alatt mindennap ott ül egy középkorú hajléktalan. Van egy társa is, egy húsz év körüli fiú. Játékos kedvű kutyák veszik őket körül. Az egyik egy pöttyös, jó formájú, életerős keverék, az árkádsor kedvence.
Az egész „társaságból” valami jó hangulat árad: a kutyák barátságosak a járókelőkhöz, és imádják a gazdáikat. Engem roppant szívesen fogadnak. A hajléktalanok, akiknek a nevét sem tudom, sokat beszélnek önmagukról, néha fél órát is eltöltök velük. Különös öröm számomra, hogy jöttömre mosoly árad szét az arcukon, a kutyák pedig körülvesznek és a nadrágomat cibálják. Megtudtam, hogy mindannyian egy külvárosi szeretetotthonban alusznak éjszaka, ők maguk számos elhagyott kutyát befogadtak és gondoztak. Most kettő van velük, egy barátságos, szép német juhász és a Pöttyös. A járókelők pénzt dobálnak az idősebb férfi előtt lévő dobozba, és eljátszadoznak a kutyákkal. (Mostani ottlétemkor egy idős hölgy a fagylaltját etette meg velük.) Ez a létmód nem tűnik túlzottan tragikusnak, de immár ismét közeledik a tél, s biz’ tizenkét órát ülni a kemény hidegben egy darab laticelen nem sok jóval kecsegtet.
Mivel a nyarat Cs.-n töltöttem, hónapokig nem találkoztam velük. Most, amikor közeledni láttak, megint megjelent a mosoly az arcukon, persze az enyémen is. Pöttyös nekidőlt a lábamnak, volt vagy harminc kiló. Ott volt a fiatalember is a német juhásszal. Megdögönyöztem Pöttyöst, aztán beszélgetni kezdtünk a gazdájával.
– Megyünk narancsszüretre Spanyolországba – újságolta. – Így négyen. Visszük a két kutyát is. Megkapták a csipet és az útlevelet, az orvosi igazolást, jövő vasárnap hajnalban indul a vonatunk.
Tátva maradt a szám. – Mennyi időt akarnak ott tölteni? – Öt évet. – Bizony öt évet – bólogatott boldog vigyorral a fiú. – Mindent elterveztünk, minden engedélyünk megvan, lesz szállásunk és munkahelyünk. – Úgy gondolom – mondta az idősebbik –, ennél rövidebb ottlétnek nincs értelme, ha végleg rendbe akarjuk tenni az életünket. Kiszámoltam: öt év alatt félre tudunk tenni annyit, hogy hazatérve vehetünk valahol egy kis tanyát, jószágot tarthatunk, lesznek kutyáink, és a saját kezünkben lesz az életünk. Mert ennek így, ahogy most van, nincs értelme. Mindennek utánanéztem, tudom, hová kell menni Madridban a követségre, hogyan utazhatunk el délre, ahol nagy szükség van munkáskézre. – Bizony megyünk – nevetett a fiú, és arcán ott ragyogott a nagy kaland reménye. – Megteszik, hogy egy-két hónap múlva írnak nekem, mi hogyan sikerült? – Persze. Szívesen.
Leírta a címemet. – Pöttyös nélkül nem mennék. Erre az útra kuporgatunk évek óta. Másféle életet remélünk.
Kissé szédelegve mentem tovább. Az ember ugyanis mindent önmagához mér, s most arra gondoltam: lett volna-e bennem valaha is annyi bátorság, hogy ilyen sok évig tartó vándorútra keljek. Már eddig is csodáltam ezt az embert, aki olyan méltósággal viselte sorsát és létét, ahogy kevesektől láttam. Fogalmam sem volt, hogy ekkora benne a remény és a hit. A szívében lévő szeretetről tudtam, hiszen csak rá kellett nézni, hogyan bánik a kutyáival és azzal a fiúval, akivel rokonságban sincsen. Hát, mondtam magamban, mi mást tehettem: szerencsés utat és jó hazatérést! Ezentúl, ha spanyol narancsot látok, mindig ők jutnak majd az eszembe.
Hogy itthon miért nincs semmi esélyük, én nem tudom…