Miután 1982-ben csatlakoztunk a Nemzetközi Valutaalaphoz és a Világbankhoz, rögtön hitelfelvétellel kezdtük tagságunkat. Az IMF 1982. december 8-án 475 millió dolláros készenléti hitelt folyósított Magyarországnak. Ezt követően még három ízben történt emlékezetesebb kölcsönfelvétel: 1988-ban, majd 1990-ben, végül a közelmúltban, 2008 novemberében.
Báger Gusztáv közgazdász, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) professor emeritusa, az Állami Számvevőszék Fejlesztési és Módszertani Intézetének (ÁSZ Femi) főigazgatója azonban összesen tíz valutaalapi finanszírozásról tud. Megemlít két technikai kölcsönt, amelyek a mezőgazdaságiexport-kiesés és az első öbölháború alatti kőolajár-emelkedés kompenzálása miatt voltak szükségesek. Báger szerint a nagyobb volumenű többi nyolc hitel – benne a tavalyi IMF–EU közös „mentőcsomaggal” – mindegyike olyan készenléti kölcsön volt, amelyeknek okai között megtaláljuk az ésszerűtlen gazdálkodást, a nemzetközi likviditás csökkenését és a fizetési mérleg drámai romlását.
Botos Katalin, a PPKE és a Szegedi Egyetem közgazdásza nagyjából ugyanabban látja a két legnagyobb IMF-kölcsön, azaz az 1988-as és a 2008-as okát. Vélekedése szerint e húsz év pénzügypolitikáját és gazdaságtörténetét mintegy keretbe foglaló adósságok kiváltói a következők voltak: a devizatartalékok hiánya, a kamat-visszafizetésre fordítandó exportjövedelmek elmaradása, emiatt a kamatszolgálat teljesítésének akadozása, a romló fizetési mérleg tartós kialakulása, a lassuló gazdaság (amely egyszer-egyszer stagflációval, azaz az infláció és a recesszió vészjósló összekapcsolódásával járt), az állami bevételek csökkenése, valamint az államháztartási hiány növekedése.
Hazánk 1988–89-re a térség legrosszabb adósságarányával rendelkező ország lett. Grósz Károly miniszterelnök csak 1987 szeptemberében közölte először a Házzal az addig titokban tartott eladósodási adatokat. Majd Németh Miklós 1989 májusában elismerte a parlament előtt, hogy a magyar állam adóssága 14,5 milliárd dollár. A rendkívül nagy hitelállomány és a deficites gazdaság, valamint az IMF elvárásai arra ösztönözték a pénzügyi és politikai vezetést a rendszerváltást megelőző két évben, hogy reformokat vezessen be. Így került sor a „lopakodó rendszerváltás” eredményeként az adórendszer reformjára, bevezették a kétszintű bankrendszert, s elfogadták a gazdasági társaságokról szóló törvényt. Az IMF ekkor nemcsak pénzügyi garantőrként, hanem a piacgazdaság felé mutató reformok ösztönzőjeként is viselkedett. A Kádár-rendszer azonban súlyos örökséget hagyott az utókorra, hiszen négy alapvető jellemzője az eladósodás, a devizatartalékok hiánya, a jóléti politika csődje és a fizetési mérleg romlása volt.
Az IMF 1989. május 15-én felfüggesztette a magyar fizetésimérleg-hiány áthidalásához nyújtott készenléti hitel utolsó, negyedik részletének kifizetését. A szervezet azért tagadta meg a fizetést ’89 nyarán, mert a magyar pénzügyi vezetés eltitkolta a hiányt, és szándékosan félrevezette a valutaalapot. A Németh-kormány a rendszerváltás idején új hitelszerződést kötött az IMF-fel, amelyet a választások előtt, 1990. március 14-én írtak alá. Eközben, 1989 nyara és 1990 tavasza között rohamosan romlott az ország devizahelyzete, amely drámai tartalékhiányhoz vezetett. Miközben például 1990-ben a bruttó külföldi adósság több mint 21 milliárd dollárra rúgott, az ország devizatartalékai az MNB rövid lejáratú tartozásai nélkül csupán 80 millió dollárt tettek ki…
A hitelek visszafizetése az Antall-kormányra maradt, amely súlyosabb megszorítások nélkül vitte végig ciklusának négy évét. Botos Katalin – az Antall-kabinet Pénzügyminisztériumának politikai államtitkáraként, illetve bankszektorfejlesztésért felelős tárca nélküli minisztereként – úgy véli, az Amerikában erős lobbival rendelkező lengyel Szolidaritás-kormányhoz hasonló korlátozott visszafizetés-átütemezésre (és nem adósságelengedésre!) sem volt lehetősége a rendszerváltó magyar kormánynak, mivel hitelei kötvényjellegűek voltak, és az államon kívül nem vállalta át őket senki. Magyarország az 1982–96 közötti másfél évtizedben összességében 4,8 milliárd dolláros IMF-hitelkerettel rendelkezett, amelynek kétharmadát hívta le.
A rendszerváltás után először 1998-ra süllyedt a magyar inflációs ráta a kritikus két számjegyű határ alá, s ebben az évben értük el ismét az 1989-es GDP szintjét. A valutaalap hitelét szintén 1998-ra fizette vissza az ország. Míg a Horn-kormány Bokros-csomagja sokkterápiával kísérletezett, addig az 1998-ban lényegében az IMF-hez fűződő pénzügyi kapcsolatok megszűntével induló Orbán-kabinet más eszközökhöz nyúlt. Báger Gusztáv szerint a valutaalap vezetése bírálta is a polgári adminisztrációt, mivel az a belföldi vállalkozásokat fejlesztette, és olyan mértékű gazdasági növekedést valósított meg, amelyet az IMF túl magasnak (!) tartott.
A 2002-es és 2006-os választási éveket követően a magyar államháztartás egyensúlya vészesen felborult, a deficitnövekedés üteme pedig felgyorsult. Hat év szociálliberális rendszerének gazdaságfilozófiája és osztogató-fosztogató, költekező-megszorító gyakorlata oda vezetett – megtetézve a gazdasági válsággal –, hogy Magyarország 2008 őszére az államcsőd közelébe került. A kimerült források, az exportjövedelmek elmaradása, a bevételkiesés és a gazdasági recesszió együtt járt a piaci bizalmatlansággal, a hitelképesség jelentős romlásával. Ez vezetett az egy évvel ezelőtti 20 milliárd eurós, azaz 25 milliárd dolláros újabb IMF-hitel felvételéhez. Az eddig államadósság-finanszírozásra, bankmentő csomagra és a devizatartalékok feltöltésére használt összegnek először csak a kamatait kell fizetnünk három évig, 2011-től már a tőkerészt is vissza kell adni. Ez a feladat ismételten egy következő, vélhetően jobboldali kormányra fog maradni.
Az IMF és Magyarország közötti kapcsolatok 1988 és 2008 közötti történetét boncolgatja hétfőn az Ősök tere.
Az adás időpontja a Hír Tv-ben: hétfő 22.05. Ismétlések: kedd 10.30, szombat 15.05.
origo.hu
TEK-akció a belvárosban – videón mutatjuk a kitoloncolt ukrán kém elfogását
