Mandulafácska

Persze, tudtuk, hogy ez lesz. Ha értelmezés nélkül lép életbe a szlovák nyelvtörvény, utána nem lesz nap, hogy túlbuzgó, túlfűtött, félreinformált szlovák hazafiak fel ne jelentsenek egy-egy magyar ajkút a környezetükben. Hogy magyarul mondott valamit, magyarul írt ki valamit valahová, amit nem, vagy nem úgy, vagy nem akkor, vagy nem olyan hangsúllyal kellett volna – a feljelentő szerint. De tudtuk azért, hogy az is lesz, hogy szlovákok és magyarok együtt tüntetnek majd a szlovák nyelvtörvény ellen, a szlovák–magyar barátság mellett.
Szlovák–magyar. Román–magyar. Horvát–magyar. Szerb–magyar. Cseh–magyar. Ha nagyon sorolgatni kezdem, előbb-utóbb azon kapom magam, hogy Janus Pannonius, az Itáliában pallérozódott, még latinul alkotó első magyar költő megzenésített versét, vagyis annak magyar fordítását dúdolgatom: „Íme virágzik a mandulafácska…” Közép-európaibb, bolondosabb, álmodozóbb módon hozzáállni a mai helyzethez már nem is lehetne. Mert az a mindig túl korán virágzó, mindig a gyilkos faggyal dacoló, fényűző virágpompa, ez a még soha meg nem valósult merész álom a magát nem védő, páncéltalan szépségről, mi vagyunk: Közép-Európa. Párizsban történt, hogy ezt megláttam. Amit elvettek majd száz évvel korábban a Párizs környéki békék, egy boldog estére visszakaptam a Montmartre egyik éttermében, ahol a véletlen hozott össze egy asztalhoz közép-európai újságírókkal.
A román kolléga, ahogy magyar szót hallott tőlem, rögtön mondta: Tarr Béla a kedvenc rendezője, és ne haragudjak rá, hogy nem tud magyarul, pedig hát egy zömmel magyarlakta városban él. A bolgár lánnyal elénekeltük a tavalyelőtti eurovíziós dalfesztivál bolgár dalát, amelyre egyébként a magyarok közül szavaztak a legtöbben. A szlovákok, a csehek meg egy szerb az asztal másik végén ültek, de mosolyogtak, koccintgattak ők is velünk. Ahogy ott ültünk egymással, becsületes vörös borok között, sok ezer kilométerre az otthonunktól, végtelen nyugalomban, szelídségben, közelebb egymáshoz, mint valaha, egyszerre Janus Pannonius szemével kezdtem látni magunkat. Azt, ami az igazi, láthatatlan lényegünk, vagyis azt, amik lehetnénk. Mert az a kecses, merész, mindig türelmetlen, az utóbbi századokban mindig túl korán virágzó mandulafácska, az a mindeddig beváltatlan, legeslegszebb, legtörékenyebb álom, amiért meghalni is érdemes, nemcsak egy ország, hanem Közép-Európa. Mi így együtt az asztalnál mind, derűben, szeretetben, békességben, többnyire fájdalmas és néha derűs sorsközösségben. Mint Marian Cozma édesapja meggyilkolt, s magyarok által megsiratott kézilabdás fiának játékostársai körében. Vagy mint Slava Babic, aki fordításaival Hamvas Béla-rajongóvá tette a szerbeket. Vagy szlovák és magyar történészek, mondjuk Balassagyarmaton vagy Füleken, amikor már szelíden, átgondoltan, de minden meghunyászkodás nélkül tudnak beszélgetni a saját, gyakran száz évnél régibb történelmi sérelmekről, fájdalmakról, az elveszés, az elnéptelenedés réméről, a rosszul értelmezett hazafiasságról, az ellentétes nézőpontokról. Meg persze arról a közös, két nyelven megjelenő, határokon átnyúló régiós tankönyvről, amelyből majd a gyerekeik, unokáik tanulnak, s amelyben benne lesz azoknak a városoknak a története, ahol élnek, ahol ismernek minden utcát, minden követ. Hogy az a mandulafa talán majd így mégis kivirágozzon, újra meg újra, egészen addig, míg végre egyszer legyőzi a fagyot, és termést hoz.
Mert a történelem nem arra való, hogy politikai érdekeket szolgáljon ki, hogy a győztesek igazságát fröcsögje, ha van ma még győztes úgy igazán. Csakhogy a szív szerint is igaz történeteket halkabban, s nem is egy-egy szóban vagy tőmondatban lehet elmesélni.