Dino Olivieri számtalan nyelvre lefordított slágerével, a J’attendrai-val indít napirend előtt a Jan Bosse rendezése. „Várlak én, várlak…” – énekli fia, Peer pillanatnyi csavargására és életútja lezárására is vonatkoztathatóan Aase.
A Goethe Faustjának első változatát korábban színpadra állító Bosse rendezése egyébként látványosan él a Faust-párhuzammal. Az üdvösségre szinte erővel kényszerített főhős esetében ugyanis a maga természetességében érvényesül a predesztináció egy sajátos formája, amelynek gondolati alapja feltehetőleg az, hogy a rossz erőkkel kötött szövetség, a gyengeség csak önkívületi állapot eredménye lehet. Mindezt úgy sugallja az értelmezés, hogy közben nem relativizálja a bűn és az erény közti különbséget. A kulcsot ehhez Aase különös középpontba állítása adja meg. Az anya az eleve elrendeltség megtestesítőjévé válva ugyanis egyszerre a sötétségből előbukkanó, rossz szándékú hatalomnak tűnő Görbe, s az ítélet-végrehajtást, s ezzel együtt a menekülést jelentő Gomböntő. Mintha valóban Goethe Faustjának szavai jelentenék a darab eszmei zsinórmértékét: „Kicsoda vagy tehát? Az erő része, mely örökké rosszra tör, s örökké jót művel.”
A számonkérő hatalom nevében eljáró Gomböntő a szerelem melletti legszorosabb érzelmi kapcsolat egyik tagja, tehát az anya bőrébe bújik. Aase a temetésekor vele elföldelt merőkanállal tér vissza, hogy igazságot tegyen Peer „ügyében”. A mitológiai alakban feltámadt asszony ismét a J’attendrai-t énekli ugyanazzal a félig vészjósló, félig reménykeltő attitűddel, mint a darab elején. Tevékenysége jól érzékelteti az időn kívül álló, ítélkező-végrehajtó erő empatikus voltát. Ez az empátia egyébként végtelennek tűnik, Ibsen szövegét olvasva is: a meg nem nevezett abszolútum előre ismeri Peer lehetőségeit, az élet felé törő akaratát, s eszerint cselekszik. A Gomböntő-Aase tehát nem személytelen hatalom, de erősen, nem túlzásba menően hangsúlyozva, a szerelem és az üdvösség, tehát a várakozó Solvejg felé vivő erő.
Jól megtalálta a hármas szerep Karin Neuhäusert, akihez az előadás legkiválóbb alakítása fűződik. A gyakori kettős szereposztással nem élve Peert a fiatal, tehetséges énekes-színész, Jens Harzer formálja meg egyenletes, meggyőző módon, kellő tanácstalansággal vegyített iróniával. A rendező Jan Bosse mintha élt volna a közelmúltban elhunyt világhírű német rendező, Peter Zadek Peer Gynt-adaptá-ciójának néhány vonásával. Kevesebb eszközzel, szinte észrevehetetlen frivolsággal ugyan, de Zadekhez hasonlóan a pergő ritmus alapjává a váratlanul érkező atmoszféraváltásokat szánta. Kevésbé szikáran, s tagadhatatlanul érzelmesebben.
(Henrik Ibsen: Peer Gynt. Maxim Gorki Theater, Berlin. Rendező: Jan Bosse.)
origo.hu
Kiábrándultak, megalázva érzik magukat a Tisza listázott aktivistái
