Baranya, túl a határon

Siklóst, Harkányt, Villányt, a változatos Dél-Baranyát nem kell bemutatni a régiségek és a történelmi emlékek, a szőlő-, a borkultúra és a gyógyvizek barátainak. Azok a látogatók, akik eltöltenek pár gondtalan napot a Tenkes-hegytől délre eső, vendégmarasztaló vidéken, ritkán gondolnak egyet, hogy átruccanjanak az országhatáron, Baranya vármegye Horvátországhoz csatolt részébe.

Nem is nagyon ösztökéli a horvát turisztikai propaganda a kedves vendéget, hogy otthagyja a kellemes fürdőmedencét és a borpincét, kocsiba szálljon, és átkeljen a Dráván a nagy ismeretlenbe. A drávaszabolcsi – beremendi és udvari – határátkelőnél ráadásul „Európát” is elhagyjuk, kilépünk a schengeni övezetből. Rögtön utazunk az időben is: fekete egyenruhás, fekete ábrázatú határőrök lapozgatják az útlevelünket, kotorásznak a csomagtartóban, faggatóznak az úti célunk felől. Mindez – mint például Beremendnél – olyan környezetben történik, hogy még Kusturica is csak nagyon szomorú filmet forgathatna itt. De ha ránézünk Horvátország térképére, rögtön megértjük, hol vagyunk a dalmát tengerparthoz vagy a Plitvicei tavakhoz képest (segítünk: az isten háta mögött).
Az 1920-as trianoni döntéssel Baranya vármegyétől elcsatolták a Dráváig lenyúló Dárdai járás területét. Végül még örülhettünk, hogy a jugoszláv királyság beérte az úgynevezett baranyai háromszöggel, hiszen 1923-ig még a siklósi és a pécsi járást is megszállva tartotta a szerb–horvát hadsereg, a megyeszékhellyel együtt. Ennyit a történelemről, a közelmúlt eseményeiről meg annyit, hogy az 1990-es délszláv belháború nyomán a lakosság tömegesen elhagyta a szóban forgó országrészt, a most is szinte halottnak tűnő vidéken mindenütt látni rommá lőtt házakat. Kietlen sík tájon, egyenes utakon, többnyire megszántott földtáblák mentén autózunk délnek, gondosan ügyelve a sebességi határokra. Jobb a békesség. Egyetlen nagyobb település esik utunkba, az Árpád-kori alapítású Pélmonostor (Beli Manastir). Ma tízezer lakosú város, csendes hétköznapi forgalommal. Az alig ezer itt élő magyar kulturális egyesületet és egy információs központot tart fenn az Augusta cesarca utca 16. szám alatt. Innen előbb keleti irányba haladunk tovább a Dráva lapályán, majd Hercegszőlőst (Knezevi Vinograd) elérve ismét délre fordulunk az Eszékre vezető úton. Vízlevezető csatornák, megkettőzött töltések emlékeztetnek a valamikori vízi világra, ami a magyar középkorban bőséges élelmet nyújtott az itt élőknek, legelőt az állatoknak, malmokat hajtott, és – egy ideig – megóvta őket az ellenségtől. A hosszú török hódoltság alatt elhagyott, tönkrement vidéket új telepesek, németek, magyarok, horvátok és szerbek civilizálták újra a XVIII. században. A XX. század nem sokat tett hozzá.
Laskó (Lug) az egyik legrégibb település a környéken: római kori feliratos kőtáblák kerültek elő a földjéből (most a református templom falába illesztve láthatók), a község a baranyai királyi várispánság birtokai közé tartozott. 1061-ben I. Béla király a szekszárdi bencéseknek adományozta, egy 1212-ben kelt levél a Győr nembeli Poth nádor birtokai közt sorolja fel Laskót. Az 1400-as évek derekán – a Hunyadiaknak köszönhető hatalmas gazdasági fellendülés idején – mezővárosi rangot, vásártartási jogot nyert el a település. Ekkor épült át gótikus stílusban az országút mentén látható, hatalmas temploma. Papja 1544-ben Sztáray Mihály lett, aki e központból kiindulva térítette át református hitre a környék 120 településének népét. Laskónak 1891-ben 1560, 1948-ban 2308 lakója volt. 2001-ben már csak 852-en élnek a faluban, a maradék magyarok a Petőfi Sándorról elnevezett művelődési egyesületükben igyekeznek ápolni hagyományaikat, megőrizni hovatartozásukat. Ez egyben a Drávaszög legnépesebb magyar közössége. A templomdomb előtti téren szittya vitéz őrzi a világháborús hősök emlékművét, rajta a felirat: Ősök jussán. Idegenek meg sem érthetik, mit jelent jogilag a helyzet régiesen megfogalmazott veleje.
Visszafordulunk Hercegszőlősnek. Innentől lankás dombvonulat kíséri a Duna felé igyekvő Karasica-patak kanyargós völgyét. Pélmonostor mellett 187 méterre emelkedik a tengerszint fölé, legmagasabb pontja a Baranyavár melletti 271 méteres Báni-hegy. A napsütötte löszös hátság területileg ugyan a Villány-siklósi borvidékhez áll legközelebb, tájjellegét és termését illetően azonban közelebbi rokonságot mutat a Duna jobb parti vonulatával, Mőcsénnyel, Bátaapátival. Hercegszőlős száz éve még közel háromezer lelkes település volt, ma talán fele annyian lakják.
A Hegyaljának nevezett részen fekszik, kelet felé a Duna szétterülő ártere, nyugaton a szőlőhegy déli lankája határolja. A horvát Baranja borút jeles állomása, központját egy hatalmas, többemeletes, évszázadok óta használt pincerendszer alkotja. Fölötte reneszánsz stílusú árkádos kastély és a középkori eredetű református templom, ez utóbbi téglafalait évek óta vallatják a régészek és már a XIII. századi részleteknél tartanak. A privatizált borgazdaság fejlesztése azonban sokkal jobban halad, mint az Árpád-kori egyház restaurálása. Egy geodéta fiatalember ismerős magyar neveket emleget a befektetők között, nem nagy tisztelettel.
Tovább indulva Magyarország irányába Csuza (Suza) túlsó végén, a Kovác’ c’árdában horgonyzunk le. Mivel nem jelentkeztünk be előre, egyórás várakozás után kapjuk meg a (mindig) frissen főtt halpaprikást. Előbb ígéretes mélységű tányérok kerülnek az asztalunkra és egy fedeles lábas metélt tészta, amit mi külön kértünk, a pincér azonban enyhe gőggel közli: – Az jár hozzá, kérem! A láthatóan kézzel gyúrt tésztára leginkább a vihargyufa jelző illenék. Aztán megérkezik a gőzölgő lé, családi méretű bajai bográcsban. Verdi Aidájának bevonulási indulója csendül meg a fülünkben. Valószínűtlen illatú és pirosságú, sűrű paprikás lében különféle halak darabjai, fej, törzs, patkó, farok, hozzá ikra, friss kenyér, no és hozzá a kitűnő, hűs fehér bor – Grasevina – a vendéglő mögötti pincészetből. Az eddigi fáradozásunk, érdeklődésünk, kíváncsiságunk jutalma. Lám, aki kíváncsi, hamar megüdvözül. És mindezért kávéval, literes ásványvízzel együtt annyit fizettünk (forinttal), amennyiért odahaza adnak négy kisadag mikróban „főtt” halászlét. Hazamenet Udvar felé útba esik Vörösmart (Zmajevac) és Darázs – az előbbi község nagy költőnk családjának névadója –, a szőlővel borított fennsík alatt látszik a hatalmas Mohácsi-sziget déli vége, Bezdán. Visszakanyarodunk Villányba idei újborért, és még napokig e szomorú vidéken jár az eszünk.