Csányi esete a poligámiával

Vannak filmek, amelyekben nem szerepel Csányi Sándor, és vannak, amelyekben igen. A közelmúltban az utóbbiak javára billent a mérleg, de kis ország, kis választék (Csányi még semmi a Mucsi–Scherer pároshoz képest, és hát ugye Szabó Győző és Fenyő Iván sem ritka madár a vásznon). Csányi Sándor egész meggyőzően hozza a rá szabott férfizsánert, sármos, homlokráncolós, dörmögős, egyszerre behódoló és cinikus. Ápolt és borzas. Fényévekre vagyunk a Latinovits-féle úriembertípustól, és egyáltalán, a szindbádi mikrokozmosztól, de a kor is megváltozott, hónapról hónapra pszichológusok és szociológusok konferenciáznak a deformálódott férfiszerepről, megfelelésről és elvárásról. Szindbád nincs többé, van metro-, retro- és überszexuális férfi, van „parazitaszingli” alias „Pán Péter”, és van nyuszi. Úr – a bulvárban – nincs többé, ahogy nincs hölgy sem, különösen Európa proletariátussal sújtott fertályán.
Orosz Dénes ebből a szociálpszichológiai káoszból készített színes-szagos főzetet. Ügyes forgatókönyve abból a feltevésből indít, hogy mi lenne, ha egy házas férfi reggel arra ébredne, hogy felesége kicserélődött. Más az arca, a tekintete, a teste, a lelke, de itt és most nagyon is valós, és természetesnek veszi, hogy a főhős felesége. Csányi csinos neje tehát mindennap másik csinosra (esetleg kevésbé csinosra) cserélődik, új bútorokat, díszeket, árnyalatokat hozva magával. Női karakterek vonulnak át a hálószobán, ezek a karakterek sosem harsányak, egészen finoman hangoltak, éppen csak utalnak a pszichológusok által kalodába kényszerített típusra. Szem-szájnak ingere: Tompos Kátya, Réti Adrienn, Parti Nóra, Osvárt Andrea (stb.) jelenlétére igazán nem lehet panasz. A lényeg persze nem a nő, hanem az elvárás, a játék: Csányinak minden- nap új férfikarakter bőrébe kell bújnia, hogy a pillanatnyi ara elégedett legyen. Lilla örök, csak a körülmények változnak.
A Poligamy nem szól nagyot. Annál rafináltabb. Csendben lesz blockbuster. Humora végre nem altesti, dramaturgiája nem összecsapott, dialógjai szépen ülnek. Sas Tamás és Kabay Barna förmedvényei után egészen jólesik látni, hogy van még reménysugár a magyar szórakoztató-filmipar egén, ez pedig azért van így, mert a forgatókönyvíró-rendező egészen pontosan tudta, mit akar. Felülkínálni. Valahogy úgy – ha nem is művészi attitűddel –, mint Gigor Attila. Hogy a kritikusnak ne azt kelljen mantráznia állandóan, hogy: lám, van még lejjebb. A Poligamy könynyeden szórakoztat, nem mellesleg a Csányi-freak nőknek és a szemüket a szép nőkön szívesen legeltető férfiaknak is kedves gesztust tesz, talán még el is gondolkodtat. Szappanoperákkal, forgatókönyvírással, romantikával ironizál – tehát önironizál. S nem utolsósorban mondanivalója is van. Egy kis utalás arra, hogy a várandós nő el-/ megváltozása ugyan hihetetlen, de csodálatos, a felelősség elől menekülni – parazitaszinglik és Pán Péterek módjára – nem érdemes. Hadd ne mondjam, Orosz Dénes üzenete család- és emberszeretetről árulkodik.
(Poligamy. Színes, magyar romantikus vígjáték, 100 perc, 2009. Rendező: Orosz Dénes. Forgalmazó: Budapest Film.)