Körmenettel rossz idők ellen

Misszálé, azaz misekönyv. Szertartási kellék – a katolikus mise elengedhetetlen tartozéka a kereszténység első századaitól fogva. Néhány nagy tekintélyű ősi püspökség – például Jeruzsálem, Alexandria – hagyománnyá rögzült szertartási szokásai, liturgiája adott mintát a kezdetekkor a kisebb helyi egyházaknak. Nyilvánvaló, hogy a keresztény közösségeknek a közös alapokon nyugvó istentiszteleti szokások fontosak voltak, hiszen a korabeli kezdetleges kommunikációs viszonyok között is – még csak nyomtatás sem létezett – elterjedtek.
Hogy a közös liturgia kialakításának mi volt az alapja: a hit egységének (az ortodoxiának) kifejezése vagy pusztán a praktikum, hogy az idegen vidékre tévedt hívő az idegen szertartás alatt se érezze magát kívülállónak – erről megoszlanak a vélemények. Kétségtelen, hogy napjainkban is érdekes érzés idegen nyelvű szentmisét követni úgy, hogy tudjuk, a szertartásnak éppen melyik része zajlik. Természetesen különleges idők különleges kivételeket is szülnek. Példa erre Olofsson Placid, a gulágot megélt szerzetes pap története. Placid atya a munkatáborban rabtársainak lopva „celebrált” miséin misszáléja híján „speciális”, a kor és a körülmények ihlette kiegészítésekkel látta el a liturgia azon részeit, amelyek megmaradtak emlékezetében. Úgy tudjuk, szentmiséin a mai napig visszaköszönnek, mondhatni, liturgikussá váltak ezek a gulág ihlette gondolatok.
Elkülönültek egymástól Nyugat és Kelet rítusai, és különféle regionális szertartások alakultak ki a fontosabb püspöki központokban is. A kialakult különbözőségek ellenére közös volt a mag: a krisztusi alapok és az apostolok tanításai. Mind közül kiemelkedő jelentőséggel bírt a római rítus: Rómának mint birodalmi központnak és egyben Péter apostol utódai székhelyének liturgiája egyetemessé vált, a térítők nyomán elterjedt a város falain túl is.
Egy évezreddel később a III. Pál által az egyház hitéletének megújítására összehívott tridenti zsinat már a római rítust írta elő a katolikus egyház számára. A középkori egyházmegyei liturgiák is ezen az alapon íródtak, bár a tridentinum nem tiltotta be a hagyományos, legitim helyi rítusokat. A XII. század második felében a magyar papság a hozzánk eljutott közép-európai, római alapú liturgiából alakította ki saját szokásrendjét. Ez idő tájt adott megbízást Esztergom érseke az önálló esztergomi liturgia kidolgozására, amelyet több magyar püspökség szinte változtatás nélkül emelt át saját megyéjébe, sokan pedig alapként használták fel. (Az esztergomi liturgia feladása 1630-ban következett be. Oka nem csak a protestantizmus terjedése volt: a török által szétzilált intézményrendszer és klérus – gondoljunk csak a Mohácsnál nagy lélekszámban odaveszett egyházi vezetőkre! – egy ideig harcolt a romanizálás ellen, végül Pázmány Péter közbenjárására az országos zsinat elfogadta a tridenti rítust.)
A római–magyar liturgia a könyvnyomtatás feltalálásával élte virágkorát, de a török megszállás miatt ez az időszak Magyarországon 1480-tól mindössze 1526-ig tartott. Ám a hazai istentiszteleti élet nem maradt el az úgynevezett nyugati egyházaké mögött. A gazdag kulturális hagyományok kézírásos, majd nyomtatott formába rendezve őrződtek meg, és bizonyítják azt a korabeli törekvést, hogy a legkisebb magyar plébániatemplomnak is legyen lehetősége egyházmegyéje liturgikus rendjéhez igazodni. A korabeli hitélet egyik említésre méltó momentuma az is, hogy mindeközben az itthon énekelt gregorián dallamokból magyarnak mondható gregorián dallamkincs is kialakult.
A XV. században az esztergomi mellett a pécsi volt az egyetlen magyar püspökség, amelynek misekönyve nyomtatásban is megjelent, ez valószínűleg Pécs akkori püspöke, Ernuszt Zsigmond anyagi tehetségének volt köszönhető. Az 1499-es kiadású Missale Quinqueecclesiense, más egyházmegyei „társaihoz” hasonlóan, helyi vonatkozásokkal egészült ki. A püspökségenként változó szentek tiszteletén kívül az egyik pécsi rubruma (piros színű szövegrész) például egy Pál püspök (1279–1302) által elrendelt körmenet lefolyását ismerteti: az úrnapját követő pénteken böjttel egybekötött körmenetet vezettek a pécsi vár mögötti dombra az állandósult rossz időjárás ellen.
A pécsi misszálét – melynek ma négy példánya ismert – Johannes Paep budai könyvkereskedő megrendelésére nyomatta Velencében a nevét egyébként fel nem tüntető Johannes Emericus. A négy kötet közül egy pergamenpéldányt őriz jelenleg a Pécsi Püspöki Kincstár (a kötet még Klimó püspök szerzeménye 1769-ből az egri kanonoktól). A november végén befejeződő pécsi egyházmegyei millennium alkalmából e példány fakszimile kiadása látott napvilágot nemrégiben. A Magyarországon használt XV. századi misekönyvek kivételes darabjának hasonmás kiadása ötszáz számozott példányban jelent meg, közülük egyet néhány napja már XVI. Benedek pápa őriz a pécsi egyházmegye ajándékaként, amelyet a Mayer Mihály püspök vezette római zarándoklaton adtak át.
Az 588 oldalas könyv 11 festett, aranyozott oldalt tartalmaz, a nyomdai munkálatok a legmodernebb technológia felhasználásával készültek, Schöck Gyula kiadásában. Az egyedi kézi bőrkötéssel, az eredeti veretek másolatával díszített, kétségen felüli mestermunka szerepe nem kevés: felvenni a versenyt nemcsak küllemében, de időtállóságában is a fél évezredet kiváló állapotban megérő Missale Quinqueecclesiensével.