(milyen a vándorút )

Én nem tudom, hogy ők négyen: László, Jácint, Pötyi és Mancs, akik szeptemberben nekivágtak a nagyvilágnak, célba érnek-e. Jobban mondva: elérik-e a céljukat. Két emberről és két kutyáról van szó. Hosszú időn át hajléktalanként nap nap után ott ültek a Blaha Lujza téri csemegebolt mellett húzódó árkádok alatt. Több ezer ember ment el mellettük, én egy voltam ezek közül. Pötyi, egy pöttyös dalmatakeverék, kölyökkorában súlyos betegségen esett át. Natasa kiskutyám orvosa, Bíró Ferenc – talán baráti kapcsolatunk miatt is – ott az utcán gyógyította meg. Három napon át látogatta. Pötyi Natasára emlékeztetett, habár később nagyra nőtt, játékos, kedves, bohó maradt. Minden betolakodót kitúrt gazdája, Juhos László öléből. Engem alkalmanként személyes ismerősként üdvözölt. Jácint, egy hajléktalan fiatalember, akit Juhos védőszárnyai alá vett, német juhász kutyáját Mancsnak nevezte el.
Szeptember 10-én László elmondta nekem, hogy napokon belül elindulnak négyen Spanyolországba narancsszüretre. Úgy tervezték, ötévnyi időre mennek, mivel László kiszámolta, hogy így tehetnek félre annyi pénzt, amennyiből hazatérve vehetnek majd egy kis tanyát, ahol kutyákat és más állatokat nevelnek. Minderről beszámoltam a Magyar Nemzetben, mivel csodálattal töltött el a vállalkozásukat vezérlő bátorság és élni akarás.
Nemrégiben levelet kaptam Juhos Lászlótól Marseille-ből. Szó szerint idézem: „Tisztelt Attila úr! Először is szeretném még egyszer megköszönni, amit Pötyiért tett. Köszönöm továbbá azt, hogy sokszor beszélgetett velem. Én, Jácint, Pötyi és Mancs nyakunkba vettük Európát. Szeptember 13-án indultunk el a Keleti pályaudvarról Bécsbe, majd tovább Münchenbe. Itt egy éjszakát töltöttünk egy pici kis parkban, mivel fáradtak voltunk. Majd mentünk Stuttgartba. Itt egy gyönyörű parkban töltöttünk három éjszakát. Mivel oly kevés volt a pénzünk, mind a három nap tarháltunk. Így összejött anynyi, hogy Strasbourgba el tudtunk jutni. Itt az Ill folyó hídja alatt aludtunk. Itt is tarhálnunk kellett, hogy tovább tudjunk menni Marseille-be. Onnan, ha nem kapunk munkát, indulunk Barcelonába. Télre pedig lehúzódunk Málagába. A jegyek igen drágák. Az út idáig 337 euró 40 centbe került. De higgye el, nem bántam meg. Itt emberek vagyunk. Van jogunk, még akkor is, ha hajléktalanok vagyunk. Ez tényleg egy szabad ország. Tudom és érzem, hogy nagy a felelősség rajtam, de megéri, mert mire hazatérünk, lesz lakásunk, kis jószágunk, és a magam ura lehetek. Én nem akarok meghalni egy hajléktalanszállón vagy az utcán. Látja, én nagyon-nagyon ritkán, ha ittam egy üveg sört, mert volt és van célom. És el fogom érni. A héten Marseille-ben leszünk. Igaz, kétszáz-kétszázötven euró a jegy, de meglesz. A remény hal meg utoljára. Optimista vagyok. Rövidesen újra írok magának. Tudja, büszke vagyok magamra, mert felégettem mindent célom eléréséért, és Isten a megmondhatója, megérte. Maradok tisztelettel, Juhos László, a kutyás a Blaháról, Jácint, Pötyi és Mancs. Ui.: A húszas számom él. Hívjon, ha megkapta a levelemet.”
Sajnos nem tudom hívni, pedig szívesen tenném, de a teljes telefonszámát nem adta meg. Levele megkésve érkezett el hozzám, mivel a címzés csak ennyi volt: Kristóf Attila Hungary, Magyar Nemzet Szerkesztősége, s a posta egy darabig keresgélt, hol is lehet az. Hogy miért látom értelmét közreadni ezt a levelet? Mert szerintem valami rejtett szépség árad belőle. Mintha Madách sorait ismételném: „…ember, küzdj, és bízva bízzál…” Fogalmam sincs, mi lesz a vége ennek a történetnek. De kérem Istent, és szívből kívánom, hogy László, Jácint, Pötyi és Mancs elérje azt, amire vágyik. Hogy találkozom-e még valaha velük, én nem tudom…