Kezdjük két dokumentummal, amelyekre a Magyar Országos Levéltárban (MOL) bukkantunk rá. Egy évvel az 1956-os olimpia után vagyunk. A forradalmat leverték, a párt első titkára Kádár János. Hegyi Gyula, aki Melbourne-be vezette a magyar küldöttséget, továbbra is élvezi a bizalmat, a sporthivatal elnöke maradt.
„…415/sz. t./57. Szigorúan titkos!
Külügyminisztérium, Budapest II., Bem rakpart 47.
Tárgy: A magyar olimpiai zászló visszaszerzése
Címzett: Magyar Testnevelési és Sporthivatal,
Hegyi Gyula elvtársnak, Budapest
A magyar olimpiai csapat zászlaja disszidens magyar sportolókon keresztül Bécsbe került, s külföldi »műgyűjtők« akarták mint sportérdekességet megvenni. Bécsi követségünknek sikerült a zászlót egy üzértől 500 schillingért megvennie. Tekintettel a visszaszerzés körülményeire, kérem, hogy az ügyet diszkréten kezelni szíveskedjék.
Budapest, 1957. október 4.
Forgács Egon,
a II. sz. politikai osztály vezetője
Ui.: A kifizetett összeggel az MTSH-t meg fogjuk terhelni.”
A levélre a következő válasz érkezett:
„428/1957. Szigorúan titkos!
Külügyminisztérium, a II. sz. politikai osztály vezetőjének,
Forgács Egon elvtársnak, Budapest
Értesítem, hogy a bécsi követség által vásárolt zászlót megkaptuk, és egyben mellékelten visszajuttatom a Külügyminisztériumnak. A tény ugyanis az, hogy ez a zászló nem volt a magyar olympiai [sic!] csapat zászlaja, sem a disszidens sportolók zászlaja. Valószínűleg valaki jó üzletet akart ezzel a zászlóval kötni. Az említett zászló ui. selyemből készült, keresztben gyászszalaggal, amit mi annak idején megsemmisítettünk.
Fenti indokok alapján mellékelten visszaküldöm a zászlót, és egyben értesítem arról, hogy az 500 schillinget a sporthivatalnak nem áll módjában átutalni.
Budapest, 1957. október hó 10.
Elvtársi üdvözlettel: Hegyi Gyula”
A dokumentumok a kor zavarosságát mutatják. Másképpen gondolkodik a két hivatal. A bécsi követség vélhetően azzal a szándékkal vette meg a zászlót, hogy kivonja a forgalomból. A diplomata-észjárás szerint ugyanis jobb, ha házon belül tudják, mint ha szájára venné a sajtó. De vajon meggyőződtek-e arról, hogy eredeti? S ha igen, hogyan sikerült eldönteniük? Vagy csalók és szélhámosok mesterkedésének estek áldozatául? Nem tudhatjuk. Hegyi – saját védelmében – úgy kezeli a „relikviát”, mint ördög a szenteltvizet. A Külügyminisztériumhoz eljuttatott válaszlevelében ez áll: „Az említett zászló ui. selyemből készült, keresztben gyászszalaggal, amit mi annak idején megsemmisítettünk.”
Induljunk ki a megsemmisítésből. A sporthivatal elnökének aligha volt módja arra, hogy a magyar csapat zászlaját eltüntesse, tudniillik nem volt a saját tulajdona. A rendező ország biztosítja minden esetben a küldöttségek számára azokat a zászlókat, amelyekkel felvonulnak. A házigazda 1956-ban Ausztrália volt. (A kivételek közé tartozik az 1912-es stockholmi olimpia, ahol vita tárgyát képezte, hogy milyen lobogó alatt vonuljanak fel a Monarchia nemzetei. Éppen ezért a magyar küldöttség a Magyar Országos Tornaegyletek Szövetségének a zászlaját vitte magával.)
Folytassuk a gyászszalaggal. A megnyitó- és záróünnepségen – fényképek tanúsítják – a Kossuth-címeres magyar lobogón nem volt gyászszalag! Viszont amikor a magyar küldöttség megérkezett Melbourne-be, és leszállt a repülőgépről, egy Kossuth-címeres, gyászszalagos zászlócska volt Gyarmati Dezső olimpiai bajnok vízilabdázó kezében, de ez ma már nincs meg. Csak fénykép őrzi a pillanatot.
Hogy mi lett a sorsa az 500 schillingért megvásárolt, majd a külügynek visszajuttatott zászlónak – erről nem szól a fáma.
Ráirányította a figyelmet a melbourne-i olimpiai zászlókra ez év nyarán egy Egerben lezajlott ceremónia, amelynek során az ausztráliai magyarok küldöttsége két magyar lobogót adott át a város polgármesterének. A zászlók állítólag a melbourne-i olimpiai falu bejáratánál díszelegtek. Székely Ferenc, az Egri Sportmúzeum igazgatója – az ausztráliai magyarok elbeszélése nyomán – így összegezte a történteket:
– Amikor megnyílt a melbourne-i olimpiai falu, a tábor parancsnoka a forradalmi események után úgy döntött, hogy nem alfabetikus sorrendben helyezi el a nemzetek lobogóit, hanem a két párhuzamos sor élén a magyar nemzeti jelképet húzatja fel. Két-három nappal később az egyik magyar résztvevő – állítólag egy kajakos – felmászott a rúdra, és kivágta a Rákosi-címert a zászló közepéből.
Gyenge Valéria olimpiai bajnok úszónő így nyilatkozott akkori első benyomásairól: „Megérkeztünk buszokkal az olimpiai faluba. Félkörben ott lengtek a nemzetek zászlói, köztük a magyar is, közepén egy nagy lyukkal, mert amint megtudtuk, a tornászok érkeztek meg előbb, az egyik felmászott a rúdra, és kivágta belőle a népköztársaság címerét. Ez nagyon megmaradt bennem, ahogy ott lobogott a zászló egy nagy lyukkal. (A lyukas zászlót is őrzi fénykép – K. A.) Aztán valamennyien kaptunk egy Kossuth-címert, amire fekete szalagot fűztek.”
Folytassuk Székely Ferenc elbeszélésével:
– A falu parancsnoka csináltatott egy másik magyar zászlót, amelyen már a Kossuth-címer díszelgett, és ezt húzatta fel az árbocra a lyukas helyett. Ugyanő az olimpia befejezése után mind a két magyar zászlót hazavitte és relikviaként őrizte. Amikor meghalt, a családja megtalálta – régies szóhasználattal – a kornétákat, és árverésre bocsátotta őket. Ekkor kapcsolódtak be az akcióba a kinti magyarok, pontosabban az Erdélyi Magyar Egyesület tagjai, és gyűjtésbe kezdtek, hogy megszerezzék a relikviákat. Össze is jött háromezer dollár. A másik háromezer egy magánszemély ajándéka volt. Az egyesület tagjai úgy döntöttek, hogy – családlátogatásokkal egybekötve – elhozzák Magyarországra a zászlókat, amelyeket kezdetben a Magyar Olimpiai Bizottságnak, illetve a budapesti Magyar Sportmúzeumnak szántak.
Molnár Zoltán, a MOB főtitkára megkeresésünkre elmondta, örömmel vették az ajánlatot, de mivel a bizottság nem gyűjt relikviákat, és kiállítóhelyisége sincs, nem fogadhatták volna el az ajándékot lelkifurdalás nélkül.
A Magyar Sportmúzeum esetében más volt a helyzet.
– Egyértelműen úgy volt, hogy hozzánk fognak kerülni a zászlók! – mondta Szabó Lajos, a sportmúzeum igazgatója. – E-mailen közvetített egy ausztráliai magyar, aki korábban az 1956-os olimpiai fáklyáját ajándékozta nekünk. Közölte velem, hogy szervezik az utat, és a relikviák hamarosan megérkeznek Budapestre. Majd hosszú, néma csönd következett, én pedig az újságból értesültem arról, hogy Egerben átadták a két zászlót. Nekem azt mondták magyarázatként, utólag, hogy egy egri illetőségű ausztráliai magyar azért döntött Eger mellett, mert a városnak állandó sportkiállítása van, mi pedig nem tudjuk az emléktárgyakat folyamatosan kiállítani. Persze meg sem kérdezték, mi lenne a sorsuk. Kicsit értetlenül állok az eset előtt, mert a zászlóknak az ország első számú sportmúzeumában volna a helyük. El lehet vitatkozni azon, vajon eredetiek-e, illetve valóban az olimpiai falu bejáratát díszítették-e, de mindenképpen értékelni kell a közadakozást és a gesztust, amelynek révén a két ereklye Magyarországra került.
Egy negyedik zászló is forgalomban van, amelyet Jeney László olimpiai bajnok vízilabdázó ajándékozott a Csanádi Árpád Általános Iskolának és Gimnáziumnak. A 2006-ban elhunyt Jeney a következőket mondta a zászló történetéről Dobor Dezső Olimpiának indult című könyvében:
„A zuglói Csanádi Árpád iskolában van egy gyászszalagos zászló, amely az olimpiai faluban, a lakóhelyünkön, egy kis téren lengett. Mindenki messziről láthatta. Rajki Béla… operatőr kollégájának, Varga Vilmosnak köszönhető, hogy a zászló ránk maradt. Hoszszú történet, hogy miképp került hozzám. A Grúzia nevű hajón az oroszok a sporteszközöket hozták, vitték, a sajátjuk mellett a miénket is, talán az egész »béketáborét«. Ezen a hajón utaztak a kajakjaink is hazafelé. Az egyiknek az orrába dugta el valaki a lobogót, ahogy azt a derék operatőr elmesélte. Hogy ki, az sohasem derült ki. Az átvételnél ott volt Varga Vili, és mivel tudta, hogy a gyűjtőszenvedélyem határtalan, megkaparintotta és lehozta az uszodába ezt a zászlót. Több mint három évtizeden át rejtegettem, míg föl nem éledhetett. A Csanádi Árpád iskolába került, hogy legyen ott a diákok szeme előtt, és emlékeztesse őket nagyapáik küzdelmeire.”
A közelmúltban egyik olvasónk arról tájékoztatta szerkesztőségünket, hogy a Csanádi Árpád Általános Iskolából eltűnt az ötvenhatos zászló, nyomozzuk ki, mi lett a sorsa. Pedig Schlegel Oszkár, az egykori – nemrég elhunyt – címzetes igazgató szívén viselte a sporthoz fűződő számtalan emléktárgy között.
Az aggódók megnyugtatására jegyezzük le, hogy a zászló jelenleg jó helyen van, a Magyar Sportmúzeum őrzi. Szabó Lajos igazgatótól megtudtuk: Jeney László azzal adta oda az iskolának, hogy abban az esetben, ha újra lesz állandó kiállítása a sportmúzeumnak, szolgáltassák vissza neki. Az iskolában kiállított és leltárba vett sportvonatkozású tárgyak ugyanis a MOB és a Magyar Sportmúzeum közös tulajdonát képezik. Addig azonban gyönyörködjenek benne a fiatalok. Időközben, 2006-ban, a melbourne-i olimpia ötvenedik évfordulóján kölcsönkérték a zászlót egy kiállítás anyagához, de a tárlat bezárása után nem került vissza az iskolába. Igaz, nem is reklamálták. Schlegel Oszkár már 2006 előtt, nyugdíjba vonulásakor szóvá tette, hogy a zászló nincs biztonságban az iskolában. Ezért Szabó Lajos úgy döntött, hogy egyelőre náluk marad a relikvia.
– Ha az iskola garantálja a zászló biztonságát, nem zárkózom el attól, hogy az állandó kiállításig visszakerüljön – mondta a sportmúzeum igazgatója. Ugyanakkor megjegyezte, hogy véleménye szerint ez az egyetlen autentikus zászló, amelyet tudunk azonosítani. Tudjuk, hol állt, az olimpiai falu belső terén (a felvonásakor fénykép készült róla), és a története is hitelesíti a valódiságát. Jeney pedig jelentős politikai kockázatot vállalt azzal, hogy rejtegette, nem beszélve a hazacsempészéséről.
Van még egy koronás címeres, festett selyem zászló is Szabó Lajosék birtokában, amely a kilencvenes évek elején került haza Ausztráliából. Gallov Rezső államtitkár vette át, és tőle kapta meg a múzeum. Valószínű, hogy azon zászlók egyike volt, amelyekkel a magyar küldöttséget fogadták a melbourne-i repülőtéren.
Itt tartunk ma. Nem csodálkoznánk azon sem, ha a bécsi magyar követség 1957-ben megvásárolt zászlaja is előkerülne egyszer…
origo.hu
Kiábrándultak, megalázva érzik magukat a Tisza listázott aktivistái
