Tovább a megszorítások útján

Milton Friedman Szabad választás című könyve óta nem találkoztam a neoliberális eszmerendszer melletti annyira meggyőző érveléssel, mint Bajnai Gordonnak a Corvinus egyetemen november 24-én tartott előadásában. Látszott, hogy az előadó hiszi, amit mond, és érvelése kristálytiszta logikájában semmi kivetnivalót nem lehetett találni. Nem is a logikával, hanem a kiinduló feltételezésekkel volt a baj, azok estek messze a hazai valóságtól.
Bajnai Gordon az ország helyzetét és a kívánatos gazdaságpolitikai (részben már végrehajtott) lépéseket az úgynevezett kínálati közgazdaságtan elméleti tételei, axiómái mentén építette fel. „A kínálati közgazdaságtan egy olyan gondolatrendszer, amely azt hangsúlyozza, hogy a nemzeti kibocsátás növekedési ütemét mind rövid, mind hosszabb távon alapvetően a munka és a tőke gazdaságbeli hatékony allokációja határozza meg. A vizsgált akadályok közül a legjelentősebbnek a munka- és a tőkebefektetés ellenösztönző tényezőit tartják, mint például az adók szintjét és struktúráját, valamint azokat az intézményi korlátokat, amelyek megakadályozzák az erőforrások hatékony allokációját, amilyen például a szakszervezetek működése. Az elemzésből következő gazdaságpolitikai ajánlások tipikus formája az adókulcs csökkentésének követelése, valamint a munkaerő- és termékpiacokon a verseny fokozásához szükséges intézkedések meghozatala” – mondja a tankönyv a Bajnai által alkalmazott gazdaságpolitikáról (A modern közgazdaságtan ismerettára. Szerkesztette David W. Pearce, KJK, 1993, 533. oldal).
Ezen elmélet szellemében a miniszterelnök úgy véli, hogy a magyar gazdaságban egy ördögi kör alakult ki, amelyben a magas költségvetési deficit magas adókat vonz maga után, ami az erőforrások rossz elosztásához vezet, és ez alacsony gazdasági növekedést eredményez. Mindez a GDP-hez viszonyított költségvetési deficit növelése irányába hat, és ezzel a kör bezárult. Ezt az ördögi kört pörgetik a magas költségvetési kiadások és az alacsony foglalkoztatás.
Az ördögi körből való kitörés fő eszközeként a miniszterelnök a költségvetési deficit csökkentését, a kisebb, de hatékonyabb állam létrehozását, az adók csökkentését, a munkaerő munkavállalási készségének növelését, a vállalkozások bürokratikus terheinek csökkentését jelölte meg. Ha mindezt végrehajtjuk – mint ahogy azt az elfogadott költségvetés is tartalmazza –, akkor e fájdalmas, az életszínvonalat csökkentő intézkedések árán 2011-től (a Nemzetközi Valutaalap számításai szerint) már évi 3,5-4 százalékos tartós GDP-növekedést érhetünk el, amely messze magasabb, mint az unió várható 1,5-2 százalékos növekedése, és így az ország megindulhat a felzárkózás útján. Az egyensúlyi helyzet javulása nyomán nő a befektetők bizalma, csökken az infláció és a kamatláb, ennek megfelelően csökken a költségvetés kamatterhe, tehát az egyensúly még jobban javulhat, és végül az euró hőn óhajtott bevezetése is elérhető közelségbe kerül. A Bank of America Merrill Lynch máris azt írja, hogy Magyarország a legerősebb pénzügyi egyensúllyal kerülhet ki a válságból, amihez a JP Morgan hozzáteszi, hogy Magyarországon lehet elsőként euró az erre váró régiós országok közül. Ha mindez valóban így lenne, akkor nagyot kellene csapni a miniszterelnök tenyerébe: megegyeztünk! Azt az egy évet 2011-ig akár kézen állva is kibírjuk!
Sajnos azonban a „most húzzuk meg a nadrágszíjat, de két-három év múlva dinamikusan növekedhetünk” típusú politikusi ígéretek nem új keletűek. Az első még Kádár János nevéhez fűződik, amikor az 1957–1978 közötti, valóban dinamikus növekedést követően először kellett erőteljes megszorító intézkedéseket bevezetni a fizetésképtelenség elkerülése érdekében. Azóta az ilyenfajta ígéretek – és a válságok is – három-négy évente rendszeresen visszatérnek.
Mi a baj Bajnai okfejtésével? Az, hogy a gazdaság még a legfejlettebb országokban sem úgy működik, mint ahogy azt a kínálati közgazdaságtan kiagyalói feltételezik. Egy gyengén fejlett, fojtogató külső adóssággal küzdő, versenyképes saját tulajdonú gazdasággal nem rendelkező ország esetében pedig végképp félrevezet a kívánatos cselekvési irányok tekintetében. Az adócsökkentés például nem fogja fellendíteni a gazdaságot, a GDP 4 százalékos, tartós növekedése csak álom, hiszen az 1997–2005 közötti évi 4,5 százalékos GDP-növekedés sem a magyar tulajdonú, hanem az ebben az időben Magyarországra települt multinacionális vállalatok tevékenységének eredménye. Ez a teljesítmény nem fog megismétlődni, örülhetünk, ha a válság után korábbi termelési szintjüket viszszaállítják, ez pedig nem eredményez tartós és gyors növekedést. A magyar tulajdonú vállalatoknak pedig sajnos nincs elég erejük, hogy az unió liberalizált piacán jelentős volumenben gyorsan növekedjenek. A Bajnai-csomag legvalószínűbb eredménye tehát az lesz, hogy az ország ideiglenesen el fogja ugyan kerülni a fizetésképtelenséget, de tartós gazdasági fellendülés nem következik be, és a költségvetési megszorítások nyomán a már ma is szinte elviselhetetlen társadalmi feszültségek is tovább éleződnek.
Mégsem javasolható, hogy a következő kormány az IMF-fel és az Európai Unióval már megkötött megegyezéseken a kormányváltást követően változtasson, mégpedig a következő okok miatt. A Fideszre a nemzetközi pénzvilág – hazai forrásokból is ösztönözve – eleve gyanúsan tekinget. Ezért ha a Fidesz kormányra kerül, legalább egy évet kell várni, amíg a kedélyek megnyugszanak. Az esetleges kisebb engedmények (például az államháztartás magasabb hiánya) amúgy sem hoznának túl sokat a konyhára, sőt megingathatnák az ország fizetőképessége iránt jelenleg növekvő bizalmat, így rövidesen előállhatna egy 2008 októberéhez hasonló helyzet.
E helyett – felhasználva az uniós forrásokat is – a reálgazdaságban kellene olyan szervezési intézkedéseket végrehajtani, amelyek erősítik a hazai tulajdonú gazdaság rendszerváltás során szétesett szerkezetét, vagyis azt, hogy például a mezőgazdasági/élelmiszer-ipari termékek tekintetében a termelőtől a fogyasztóig terjedő út legyen hazai kézben. A még magyar kézben lévő takarékszövetkezetek felhasználásával a pénzforgalom minél nagyobb részét kellene hazai ellenőrzés alá vonni. A vidéki polgármesterek kínjukban kitalált szociális kártyája terjedjen el, és segítse a magyar tulajdonú termékek fogyasztását. Így a forint jelentősebb leértékelése nélkül is mérsékelni lehetne a gazdaság importigényességét. A már meglévő termelői-fogyasztói szövetkezetek támogatásával és elterjesztésével növelni lehetne a helyi foglalkoztatást. Az ugyancsak kínban született helyi pénz szélesebb körű alkalmazása új munkahelyek kialakítását tenné lehetővé, sőt infrastrukturális létesítmények finanszírozására akár hitelforrásként is lehetne használni.
Fel lehetne használni azt a pszichológiai megfigyelést, hogy az emberek komfortérzete nem a jövedelmük abszolút szintjétől, hanem annak változási irányától, illetve létbiztonságuk alakulásától függ. Jelenleg a társadalom szétziláltsága, szétesése, a néhol polgárháborús állapotok sokkal nagyobb mértékben hatnak a társadalom kedélyállapotára, mint a jövedelmek tényleges szintje. Ha sikerül a helyi közösségek gazdasági megszervezése (például helyi pénz segítségével), és ezáltal munkahelyek teremtődnek, ha megnő a közbiztonság, ha az emberek érzik a saját közösségük védelmét (mind gazdasági, mind közbiztonsági értelemben), akkor a lakosság javulónak érzi az életszínvonalát még akkor is, ha ez a GDP/fő statisztikailag kimutatott adataiban esetleg nem jelenik meg. Ha ily módon néhány év alatt pozitív irányú folyamat indul be, akkor lehetne fellépni a Nemzetközi Valutaalap és az unió kétségtelenül az új tagállamok felzárkózását akadályozó, a régi és az új tagállamok eltérő adottságait figyelembe nem vevő politikájával szemben. Mondhatja valaki, hogy a javasolt intézkedések az unió szabad piaccal kapcsolatos rendelkezéseibe ütközhetnek. Erre az a válasz, hogy a kis- és középvállalatok támogatásába (amelyet az unió megenged) szinte minden belefér, és a magyar tulajdonú vállalatok döntő többsége ebbe a kategóriába tartozik. Ugyancsak sok minden becsatornázható a vidékfejlesztés vagy a hátrányos helyzetű rétegek (például a cigányság) helyzete javításának ugyancsak uniós engedéllyel rendelkező kategóriája alá.
Van lehetőség tehát gazdaságpolitikai fordulat végrehajtására, de azt tanácsos nagyon óvatosan, elsősorban az említett hazai intézkedések bázisán elkezdeni.

A szerző közgazdász