A rendszerváltozás egyértelműen az állami újraelosztás visszaszorulását hozta magával. Az állam szerepváltozásának legmarkánsabb tényei a tulajdonosi szerkezet változásában ragadhatók meg. 1990-ben a vállalati tulajdon 85 százaléka állami kézben volt. 2007-re ez hét százalékra csökkent. Ma már mintegy a tulajdon negyede lakossági tulajdonban van, és több mint a fele külföldi tulajdonosoké. Ezek között állami tulajdonosok, pontosabban állami vállalatok is vannak, nem is kevesen. Úgy tűnik, a szélsőséges „Ki az állammal!” elvet a nyugat-európaiak inkább Kelet-Európának hirdették oly nagy vehemenciával.
Minden intézményi változtatásban tükröződött a gazdaságpolitika kétarcúsága. Egymást váltogatta két koncepció, a német típusú szociális piacgazdaság bevezetése, illetve a fundamentalista liberális piacgazdaságra való áttérés kísérlete. Egyik sem valósult meg, de a két koncepció váltakozása arra jó volt, hogy az intézményi reformokat a Kőmíves Kelemenék sorsára juttassa („Amit raktak délig, leomlott estére”). Bár alapvetően a fundamentalista liberalizmus nyert teret, az állam jóléti rendszereiben érdemi változtatás nem történt.
Voltak kísérletek a nagy rendszerek reformjára, de ezek hamvukba hullottak. Pedig mindezen törekvések a piacosítás irányába mutató lépések voltak. Mi a magyarázata a sikertelenségüknek? Puszta populizmus? Nem, ennél sokkal többről van szó. Arról, hogy a rendszerváltozás folyamata, a visszailleszkedés a piacgazdaságba egyszerűen nem vette figyelembe a fejlettségi szintbeli különbségeket. A szabad versenyt ráengedni minden intézményes állami segítségnyújtás nélkül a kelet-európai gazdaságokra egyenlő volt azok visszasüllyesztésével a perifériára. A növekedés csak a külföldi tőke szabad áramlása révén volt lehetséges. A beáramló tőke azonban alacsony bérekkel számolt. Azért jött ide.
Most az ázsiai verseny nyomása alatt azzal próbálja Magyarország a versenyképességét megőrizni, hogy föléli humántőkéjét. A megszorításokkal a gazdaságpolitika nem ösztönzi a tanult generációk újratermelődését, s amire itt a figyelmet ráirányítani szeretnénk, az az, hogy a járulék csökkentésével valójában a jövő számláját terheljük meg: a lépés a járadékosok nyugdíjalapját egyértelműen csökkenti. Hiszen nem fizetik azt be a vállalkozók a tb-kasszába, számukra valóban versenyképességet javító költségcsökkentés, viszont nem is áll az összeg rendelkezésre a kifizetések egyre növekvő terheinek finanszírozására. Ugye, nem gondolja senki komolyan, hogy a beszűkülő belső piacokon olyan többletfoglalkoztatásra lesz lehetőség, amely a többletjövedelmekből jelentős többletjárulékokat eredményez az alacsonyabb kulcsok mellett is? Az exportszektor – amiben reménykedhetnénk – meg nem nagy foglalkoztató. Bár a külföldiek részesedése a tőkéből ötven százalék, a munkaerőnek csak húsz százalékát alkalmazzák. A jelszó, hogy a reformok lényege a közgondoskodás helyett az öngondoskodás, szép, csak az a kérdés, hogy miből. Több pénz marad-e ettől a munkavállalók zsebében? Akkor, amikor a jelenlegi életszínvonalának megőrzése is több nominális jövedelmet igényelne?
Nem áll szándékomban a polgárok kiskorúsítása, de nem lehet tagadni, hogy a rövid távú mérlegelések korában élünk. Ne feledjük, a magyar átlagbér negyede-ötöde a nyugati szintnek! Ha a fejlettség az egy főre jutó GDP alapján az európai átlag fele körül van, akkor a bérek ilyen lemaradását mi indokolja? Teljesen egyértelműen a (beáramló) tőke extraprofitigénye. Ami azzal érvel, hogy ha még távolabbi országba áramlana, ennél nagyobb is lehetne. Így tőkevonzó versenyképességünk oltárán lemondunk a jelentősebb béremelésekről, a kényszerű reformok miatt a humántőke szempontjából eddig élvezett előnyökről: az ingyenes oktatásról és a széles körű, magas színvonalú egészségügyi ellátásról. Ezzel azonban feléljük humántőkénket, hogy folyó bérjövedelmünket épp csak megtarthassuk. Ha ebbe az utcába belemegyünk, véglegesen a periférián maradunk. Eddig, bár olcsók, de jók voltunk. Ezután? Ha pedig netán úgy kísérlünk meg helyzetünkön „ésszerűsíteni”, hogy kevesebb gyermek nevelésének költségét vállaljuk, akkor végképp ellehetetlenítjük saját nyugdíjas éveinket. Akkor aztán nemcsak nem lesz mit, de nem is lesz ki mozgásba hozza a tőkét a szükséges termékek előállításához.
A szerző közgazdász
origo.hu
Ne dobd el az aprót! Ez az 50 Ft-os érme aranyat érhet!
