Kapitalista keret szociális tartalommal

Jobboldali és liberális médiumok minden politikai témájú cikkükben úgy írnak az MSZP-ről, mint „a” baloldalról általában. Az pedig ténykérdés, hogy bár valóban az MSZP az egyetlen magát baloldalinak nevező párt az Országgyűlésben, de hát az Országgyűlés nem az egyetlen és kizárólagos színtere a magyar politikai közéletnek, amelynek több politikai párt és politikai, társadalmi szervezet is aktív résztvevője. Márpedig a politikai közélet egészében a baloldalon az MSZP nem az egyetlen párt és szervezet. A baloldali pártok közül az MSZP-n kívül jelen van például a Thürmer Gyula vezette Magyarországi Kommunista Munkáspárt, valamint az ebből kivált Magyarországi Munkáspárt 2006 elnevezésű alakulat, vagy a Kapolyi vezette Magyarországi Szociáldemokrata Párt. És a baloldali civil társadalmi szervezetek közül a közéletben folyamatosan aktívan jelen van például a Baloldali Alternatíva Egyesülés (BAL), a Baloldali Elméleti Politikai Műhely, a Marx Károly Társaság vagy a volt Münnich Ferenc Társaság jogutódja, a Május 1. Társaság. (Ez utóbbi szervezetek magukat elsősorban kommunista és baloldali szocialista és nem szociáldemokrata szervezetnek tartják.) Ez és az MSZP elmúlt húszéves története, politikája és tevékenysége a fő oka annak, hogy az MSZP-t nemcsak hogy nem lehet azonosítani a magyar politikai baloldal egészével, de e párt utóbbi években folytatott politikája az MSZP-t egyre inkább szembefordítja a magyar politikai baloldal többi szervezetével. Például a Baloldali Elméleti Politikai Műhely a 2009-es európai parlamenti választások után rendezett vitáján részt vevők egy jelentős része egyenesen és egyértelműen kétségbe vonta az MSZP baloldali jellegét.
Bizony, az MSZP vezetésének (és tagságának) ma már azzal kell szembenéznie, hogy az MSZP-n kívüli baloldaliak a tavaszi választásokon nem olyan biztos, hogy automatikusan, kvázi szokásból, hogy ne vesszen el a szavazatuk, az urnákhoz járulva az MSZP-re fognak szavazni. Vagy nagyon is lehetséges, hogy sok ezer – eddigi MSZP-s szavazó – baloldali választópolgár el sem fog menni szavazni… Ez pedig súlyos veszteséget – és ennek következtében az MSZP jelentős választási vereségét – jelentheti.
De a politikai gyakorlat aspektusából nézve az MSZP mai – joggal vitatott – „baloldali” jellegével kapcsolatos problémák elsősorban az MSZMP utolsó és az MSZP első, 1989. októberi kongreszszusában gyökereznek. E kongresszustól a baloldali közvélemény általában azt várta, hogy a kongresszuson a volt MSZMP-ből két baloldali párt jön létre: egy szociáldemokrata és egy demokratikus marxista kommunista párt. Azonban nem ez történt, hanem a volt MSZMP egésze alakult át egy zavaros ideológiai-politikai új baloldali párttá, amelynek elnevezése Magyar Szocialista Párt (MSZP) lett. Ezzel ez a párt lett jogilag az MSZMP egyetlen jogutódja, utódpártja, annak egész vagyonát örökölve. Csak hónapokkal később, 1989 decemberében alakult meg Thürmer Gyula vezetésével, illetve elnökségével a régi MSZMP-ből kivált kommunistákból az „új” MSZMP, amelynek neve néhány évvel később Munkáspárt lett. De ez az új MSZMP-Munkáspárt már – jogilag – új pártnak számított, és nem a volt MSZMP második utódpártjának. Így e pártot nem illette meg egy fillér sem a volt MSZMP vagyonából. (Ebből a szempontból joggal mondhatta Thürmer Gyula, hogy az MSZMP-től az MSZP örökölte Marx Tőkéjét, az új Munkáspártnak meg csak a Kommunista Kiáltvány jutott…)
Ez volt az első lépés, amely a magát szociáldemokratának nyilvánító MSZP baloldali jellegét – enyhén szólva – megkérdőjelezte. De az elmúlt húsz évben az MSZP legnagyobb politikai hibája, tévedése a megalakulásuktól kezdve jobboldali polgári-liberális párttal, az SZDSZ-szel való politikai szövetsége volt. Az MDF–Kisgazda kormánykoalíciót felváltó, a Horn Gyula vezette MSZP– SZDSZ-koalíciós kormányt a később is fenntartott MSZP–SZDSZ politikai szövetség jellemezte. E két párt egyre inkább jobbra tolódó politikai szövetségének az egyik legtipikusabb (és szerintem legnagyobb) politikai tehertétele az MSZP számára az volt, amikor a szocialisták lenyelték, hogy az SZDSZ nem az MSZP államfőjelöltjét, a legnépszerűbb (máig legnépszerűbb!) Szili Katalint támogatta a köztársaságielnök-választáson, hanem a jobboldali Sólyom Lászlót, akit végül is – az MSZP jelöltjével szemben – meg is választott az Országgyűlés köztársasági elnöknek. Véleményem szerint ekkor kellett volna az MSZP-nek szakítania az SZDSZ-szel a leghatározottabban. Úgy vélem, hogy az MSZP-nek az SZDSZ-szel való politikai kapcsolattartása és az ezzel járó ideológiai és politikai kompromisszumai, s ezekben a neoliberalizmusnak tett folyamatos engedményei, meghátrálásai miatt fordult a baloldali közvélemény napjainkra az MSZP ellen.
E helyzetet ráadásul az is rontotta, hogy az MSZP nem is reagált e tartós probléma többszöri felvetésére. Sőt, az MSZP-hez közel álló médiumok (például a Népszabadság) által közölt különböző írásokban folyamatosan használták az SZDSZ-szel kapcsolatban a „balliberális” jelzőt, ami gyakorlati politikai és politikaelméleti szempontból is teljesen hibás, minden alapot nélkülöző állítás egy egyértelműen polgári jobboldali neoliberális pártról. A tények és az európai parlamenti választások eredményei alapján úgy tűnik, hogy erre az SZDSZ szavazói – sőt, tagságának egy része is – előbb rájöttek, mint az MSZP vezetői és tagjai…
Az MSZP-vel kapcsolatos kritikus ideológiai-politikai véleményeknek és a már hosszabb ideje tapasztalható (és növekvő) ellenszenvnek az MSZP-vel szemben a magyar politikai baloldal körében nem lebecsülendő szerepe volt annak a ténynek is, hogy az MSZP vezetése az elmúlt húsz év alatt sem történelmileg, sem politikaelméletileg, sem gyakorlati politikai szempontból – a mai napig – nem próbálta meg elemezni és értékelni párttörténeti múltját. Pedig az MSZP politikailag is, és jogilag is vitathatatlanul a volt Magyar Kommunista Párt (MKP), majd 1948-ban a Magyarországi Szociáldemokrata Párttal együtt létrehozott Rákosi–Gerő–Szakasits vezette Magyar Dolgozók Pártjának (MDP), 1956-ban pedig a Kádár vezette Magyar Szocialista Munkáspártnak (MSZMP) az utódpártjaként már régen meg kellett volna ezt tenni. (Emiatt például Vásárhelyi Mária is – joggal – bírálta több alkalommal az MSZP-t.) Az is tény, hogy a szocialisták az 1956-os eseményekhez való viszonyukat sem elemezték eddig. Igaz, Gyurcsány Ferenc az MSZP egyik kongresszusán frázisszerűen (és nem politikai elemzéssel indokolva) igyekezett leszögezni, hogy az MSZP nem Kádár Jánost, hanem Nagy Imrét tekinti követendő példának. De hát ez – enyhén szólva – nem Gyurcsány pártjának a megalapozott, hivatalos véleménye volt…
Márpedig a fentebb vázoltak hiánya máig nagy politikai problémája az MSZP-nek, amely – ezt azért még egyszer hangsúlyozzuk – nem az egész magyar politikai baloldalt jelenti, csak az egyik legjelentősebb pártját. Azonban az utóbbi két-három évben az MSZP gyakorlatilag még azokat a szervezett politikai kapcsolatait is elvesztette a magyar baloldal más demokratikus pártjaival és civil szervezeteivel, amelyekre azt megelőzően (különösen Horn Gyula idején) szervezetileg is folyamatosan gondot fordított.
Ha az MSZP a választásokig még hátralévő idejében nem próbálja szervezetten rendezni a politikai kapcsolatait az MSZP-hez képest balra álló demokratikus baloldali szervezetekkel, akkor az MSZP – és vele együtt az egész magyar politikai baloldal is – nagyobb és politikailag súlyosabb következményekkel járó vereségre számíthat, mint amelyet legutóbb – máig hatóan – a lengyelországi választások során a lengyel baloldal elszenvedett.
Ezen a helyzeten ma már csak egyedül és kizárólag az MSZP vezetése tud javítani. Elsősorban azzal, ha egyértelműen, közérthetően, nyíltan és hangsúlyozottan kijelentené, hogy az MSZP a kapitalista rendszer keretei között is a bérből, fizetésből élő fizikai és szellemi dolgozók, és az e társadalmi csoportokból nyugdíjba került polgártársaink érdekeit következetesen képviselő baloldali pártnak vallja magát. És jó lenne, ha ebben az MSZP mai, közismerten baloldalinak elismert vezető személyiségei, mint például elsősorban Szili Katalin, Kiss Péter, Juhász Ferenc, Jánosi György, Havas Szófia és a velük azonos nézeteket valló elvtársaik tudnának fontos szerepet vállalni. De ha ők sem cselekszenek minél előbb, nyilvánosság előtt vállalva pártjukban a markánsan baloldali kezdeményező szerepet, akkor annak beláthatatlan negatív politikai következményei lehetnek pártjukra nézve, már a közeljövőben is.

A szerző filozófus, a Baloldali Elméleti Politikai Műhely
műhelytanácsának tagja