Rémmesebeli

Párducot, oroszlánt, gorillát, makákót, bambusznádat, majomkenyérfát, kókuszdiót, szavannát és fekete nőt említ ugyan a KFT együttes Afrika című slágerének a refrénje, géppisztolyosokat, polgárháborút, törzsi és egyéb alapú alapú népirtást, szeparatistákat viszont nem. Komoly sportvezetőnek azonban utóbbi tényekkel is tisztában kell lennie, amikor különböző csúcsesemények megrendezését ítéli oda. A Dél-afrikai Köztársaság gyakorlatilag a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség elnökének, Joseph Blatternek köszönheti, hogy idén világbajnokság házigazdája lehet, mindannak ellenére, hogy a földkerekség egyik legkevésbé biztonságos helye. Blattert és a FIFA-t azóta sem zavarta a napi ötven emberölés, a vb-selejtezők 2007-es sorsolásának idején Durbanban rablógyilkosság áldozatává lett osztrák futballmenedzser, Peter Burgstaller esete, vagy hogy tavaly szeptemberben az újonnan elkészült johannesburgi gyorsbuszhálózat egyik járművére lőttek rá helyi taxisok, féltve megélhetésüket a „konkurenciától”. Ehhez képest a világbajnoki csoportok decemberi fokvárosi sorsolását megzavaró bombariadó könnyed gyermektréfának számított csupán.
Az Afrikai Nemzetek Kupáját értelemszerűen lehetetlen megrendezni a kontinensen kívül (bár ha a Dakar-rali düböröghet Argentínában…), s nyugodtan tekinthetjük a vasárnap kezdődött angolai tornát a nyári vb előképének. Sajnos nem sportszakmai, hanem biztonsági szempontból. A portugál gyarmatból 1975-től függetlenné vált Angola ugyanis még sokkal veszélyesebb, mint Dél-Afrika. Ha a magyar nyelvű Wikipédiában is szerepel, hogy a több évtizedes polgárháború befejeződése ellenére Cabinda központtal gerillamozgalom küzd az északi enklávé különválásért, akkor ezzel az afrikai futballszövetség döntéshozóinak szintén tisztában kell lenniük. Tehát nem adják ide a rendezési jogot, de ha már ez megtörtént, akkor a helyi szervezők nem választják ki Cabindát egyik helyszínként, s Togo válogatottjának nem engedik busszal megközelíteni a várost Kongó felől, a veszélyeztetett területen át.
A három halottat, kilenc sérültet hozó gépfegyveres támadás utáni reakciók igazán tanulságosak. A togóiak másfél napig haboztak, míg ellentmondásos nyilatkozatok után, gyakorlatilag miniszterelnöki parancsra megtették azt, amit mindenki azonnal megtett volna a helyükben, és visszaléptek. Blatter, kell-e mondani, a nagy sajnálkozás közepette a folytatás mellett kampányolt, a kontinentális szövetség kizárta az áldozatul esett gárdát, az angolai kormányfő, Paulo Kassoma pedig a merényletet elszigetelt cselekmények minősítette, s hangsúlyozta, a résztvevő csapatok biztonságban vannak. Ha létezik fekete humor, ez több szempontból is az… Viszont leszűrhetjük, hogy noha egy magyar és egy togói másodedző pontosan ugyanannyit ér a Jóisten előtt, errefelé a mindennapos vér és veszély szomorú tanításaként másképpen mérik az életet, s a halált, mint nálunk.
Persze a futballt is. Gyermekek tízezrei rúgják a labdát a porban reggeltől estig, egyetlen esélyként a felemelkedésre, a kiszakadásra. Ha pedig ez valami csoda folytán tényleg megtörténik, később Drogbaként, Eto’oként, Adebayorként szorongva térnek vissza a földrészükre, tudván, az ő életük éppen olyan kevésen múlhat, mint az ott maradottaké.