A képek beszédes emlékezete

Zene, tánc, szokás. Archaikus létmód és megtartó hitvilág. Erdély, ahogy nagyanyáink láthatták. A magyar kultúra napján egy utazó polgárból lett modern krónikás, Dennis Galloway festőművész-fotográfus felbecsülhetetlen értékű erdélyi fényképeiből nyílt kiállítás a Budai Vigadó épületében.

Egy kalandorlelkű angol, aki mérnöki, majd tengerészeti tanulmányok után a nyakába vette a világot, az albioni köddel együtt maga mögött hagyta az egzakt valóságot, művészetet tanult, festett, és élete végéig szenvedélyesen dokumentált, amerre csak járt. William Albert Dennis Galloway (1878–1957) regénybe illő figura. A szerencse úgy hozta, hogy valahol Európában belebotlott egy magyar családba, és csatlakozott hozzájuk. Akkor még aligha tudta, hogy hivatást talál ott, ahol kalandot sejtett: Erdélyben. A húszas évek végétől 1950-ig felkeresett több tucat partiumi, kalotaszegi, erdőhátsági, bánáti, avasi, bukovinai és Beszterce-vidéki települést, több mint két évtizedes etnográfusi munkája alatt hatvankét erdélyi faluban több száz fotón őrizte meg a tolakodó iparosodás és a szovjet rezsim értékrombolása idején végnapjait élő archaikus falvak hétköznapjait. Nagyvilági utazóként indult, de Erdély kedvéért minden személyes vágyát félretette. Maradt, hogy értéket mentsen.
Hatszáznál is több, üveglemezre rögzített felvétele több mint dokumentarista igényű valóságrögzítés. Galloway minden fotója olyan, mint egy festmény. Arcok és ráncok a nem is olyan régmúltból, román, magyar, szász, hucul és cigány emberek, ahogy valami megragadhatatlan, érinthetetlen teljességben morzsolják a dolgos hétköznapokat. Portrék és életképek a csűrtánctól a pásztoréleten át a lakodalomig vagy az étkezésekig.
– Galloway képeinek értékét nem pusztán az adja, hogy a gyűjtemény minden darabja fontos információt hordoz a korabeli emberek életéről. A táj, az építészet, a tárgykultúra, az a földi paradicsom, amit a falu jelentett a néprajz iránt egyre nyitottabb közfelfogásban a harmincas évek elején, az angol fotográfusnál nem csak megörökített téma. Festői valóság, amelyet egy művész szenvedélyével kutatott és rögzített – méltatta Galloway etnográfusi munkáját a megnyitón Fogarasi Klára fotótörténész-muzeológus, a gyűjteményt kezelő kolozsvári Erdélyi Néprajzi Múzeum főmunkatársa.
A kolozsvári múzeum első igazgatója, Romulus Vuia néprajzkutató volt az, aki az Erdélybe vetődött utazót felkérte a monumentális feladatra. Felismerte, hogy a jövő útja a fotográfia, ezért éveken át biztatta a lélekben erdélyivé lett angolt, hogy folytassa az aprólékos munkát.
Galloway sokszor megélhetési gondokkal küzdött, inkább eladott néhány festményt, de a munkával nem hagyott fel. Dacolt a technikával, kísérletezett, feszegette a határokat. Hogy a rögzítés még hitelesebb legyen, festő létére kacérkodott a komoly fotográfusi tudást igénylő autokróm fényképezéssel is. A Galloway-hagyaték legértékesebb néhány darabja talán épp az a huszonhét színes kép, amelyen a századelő erdélyi emberének viseletén a legapróbb részletekig megfigyelhető még a szegélyvarrás is.
Galloway nem elégedett meg fényképezéssel. Az Erdélyi Néprajzi Múzeum őriz számos festményt, rajzot, több mint ezer tárgyat, jegyzeteket, amelyeket Galloway útjai során készített az erdélyi kisebbségek szokásairól. A kolozsvári múzeum és a Hagyományok Háza hosszabb távú együttműködésre készül – hangzott el a megnyitón –, s ami már most biztosnak látszik: a Budai Vigadó emeleti csarnokában nyílt kiállításon látható Galloway-fotókból tavasszal néprajzi adatokkal kiegészített katalógust adnak majd ki.