A lehetetlen ostroma

A történelem népekben él és népekben gondolkozik, népével az egyén földi halhatatlanságának is vége; semmiféle nemzetközi megváltás sem mentheti meg a rajtunk átszálló életet a jövőnek, ha a népnek, melyben atomok voltunk, magva szakadt. Németh László

Uzsorakamattal (válogatott idézetek)
„A hajdani törvényes kényszer, amely szülésre kényszerítette akkor is a nőt, ha nem akart szülni, régóta visszájára fordult: a körülmények kényszerítik nem szülésre azokat a nőket, akik szeretnének szülni. A tehermegosztás arányosításának épp egy valóságos kényszer feloldása a célja: ne kényszerítsük a nem szülésre azokat, akik akarnak gyereket.”
„Az utódnemzedékekért a felelősség kollektív.”
„Nem azért kevés a gyerek, mert jól élnek, hanem azért élnek jól, mert kevés a gyerek. Igaz, idővel a visszahatás is törvényszerűen bekövetkezik: ragaszkodva a könnyebb élethez – óvakodnak a gyerektől.”
„Az utódnemzedék optimális létszámához méretezett összes nevelési költségeket akár évről évre állandó köztehernek foghatjuk fel: ha túl kevés a gyermek, akkor is rájuk kell szánnunk a teljes összeget (hogy serkentsük a szülési kedvet), ha túl magas a szaporodási arány, akkor sem szánhatunk erre a célra többet a nemzeti jövedelemből (hogy csökkentsük a szülési kedvet).”
„Annak a gyermeteg hitnek, hogy a népesség fogyását majd az automatizálás, a technikai fejlődés ellensúlyozza a termelésben, s így nem csökken az életszínvonal – éppen az ellenkezője igaz. Minél fejlettebb lesz a technika, és magasabb a termelékenység, annál messzebbre elmaradnak az életszínvonal nemzetközi normáitól azok az országok, amelyekben kevés a termelő, nagy az eltartási teher, akadozik az utánpótlás, az elixír: a friss tudású, dinamikus fiatalság.”
„Kevés a gyerek, és ez egyelőre kedvez az életszínvonal alakulásának, hiszen azoknak a fogyasztási javaknak egy részét, melyek normális esetben a növekvő utódokat illetnék, a felnőttek társadalma éli fel. Később kell ezt majd visszafizetni – uzsorakamattal.”
„Hajdan a családi üzem utánpótlásának, tehát gazdasági érdekből is születtek, ma annak ellenére. Hiszen ha a fogyasztó típusú család nem gondoskodik utódról, ha a házastársak teljesen maguk élik fel a munkabérüket, a társadalom akkor is biztosítja öregkori ellátásukat. Természetesen azok teszik ezt az öregkori ellátást lehetővé, akik 4-5-6 gyermekkel megosztva munkabérüket nemcsak önmaguk helyett, hanem a gyermekekkel adósok helyett is fölnevelik az utódokat.”

Húsz évvel élte túl azt a kort Fekete Gyula, amelyet még ereje teljében önmagának szánt. Legsikeresebb és önnön ítélete szerint is legjobb regényében, Az orvos halálában Weisz doktort nem véletlenül hatvannyolc éves korában érte a halál. A nyolcvannyolcadik életévében elhunyt Fekete Gyula élete utolsó húsz évét egyszerre önkéntes és ráerőszakolt száműzetésben, a közélettől elfordulva, de nem tétlenségben élte. Megadatott neki, ami a jövőt látó embereknek csak nagy ritkán: aggodalmai, jóslatai, sőt tudományos igénnyel megfogalmazott prognózisai a szeme láttára értek valósággá. Népünk feltartóztathatatlannak tűnő pusztulását mégsem önigazoló ökölrázással, Széchenyi módjára nem is a kínzó felelősség alól felmentő tébollyal, hanem a nyilvánvaló belső megrázkódtatás dacára teljes tárgyilagossággal fogadta.
Kétszer volt alkalmam személyesen találkozni vele a közelmúltban. Először közös ismerősünk társaságában faggattam, másodszor tucatnyi érdeklődőnek rögtönzött kiselőadást. A téma mindkétszer ugyanaz volt: a magyar, tágabban az európai népesedési helyzet. Fekete Gyula életművét elsősorban ebből az irányból, közgazdászként, társadalomkutatóként, demográfusként kell értékelnünk. Miként Öninterjújában elismerte, legyezgetné a hiúságát, hogy szépíróként is méltassák – ami Az orvos halálán kívül a Hű asszony meg a rossz nő vagy éppen a Ház a Pataksoron című műve alapján kijárna neki –, ám azt is bevallotta önmagának: lelkiismerete arra késztette, közíróként próbáljon megfelelni a rámért feladatnak.
Nem az fájt neki, ha a népi írók második hullámának második vonalába rangsorolták, nem is az, ha a nemzet lelkiismereteként gúnyolták, vagy újabban eldurvult stílusban rigmust faragtak róla („Fekete Agyalágyula ordít, fogyik a magyar, dugjunk többet!” – Magyar Narancs), hanem a közöny. A növekvő bajjal párhuzamosan terebélyesedő közöny.
Sorsszerű, hogy az élet minden területén jelentkező elöregedés, vele jegyben járva a tarthatatlan nyugdíjrendszer, az elégtelen gyermekáldás akkor kezdi áttörni a sajtó és a nyilvánosság egyéb formáinak falát, amikor ő eltávozott közülünk. A probléma még csak kevesek fejében üt szöget, teljes nagyságában még feltáratlan, a kései és óriási áldozatokkal járó megoldás felé mutató lépésekről, politikai döntésekről már nem is beszélve. Pályája végéhez közeledve Fekete Gyula keserűen jegyezte meg: az úgynevezett rendszerváltás óta egyetlen politikus sem volt a véleményére kíváncsi. Az utókornak legalább e tekintetben könnyű dolga van: csak fel kell ütni életműve e tárgyú darabjait.
A döntéshozóknak, politikusoknak ma nem kell éleslátás ahhoz, hogy megállapítsák: a népesedési válság örvénye beszippantja népünket. Legfeljebb ahhoz kellene bátorság, hogy ezt ki is mondják. A tettrekészség, a cselekvés és az eredmény akkor is kérdéses, ám ez a helyes sorrend. Fekete Gyula már a hatvanas évek legelején eszmélt, amikor – bár a népesség abszolút számában még növekedett – csupán néhány éve volt elégtelen a hosszú távú reprodukcióhoz a születési arányszám. Már 1964-ben megkongatta a vészharangot, zsigeri ellenérzését félretéve politikusoknál, pártkádereknél kilincselt azért, hogy hozzanak intézkedéseket a kellő népszaporulat visszaállítása érdekében. Fáradozását akkor még legalább részleges siker koronázta. A gyes 1967. évi bevezetését és ennek köszönhetően több százezer gyermek világra jöttét mindenekelőtt neki köszönhetjük, s az 1973-ban életbe léptetett és a hetvenes évek közepén demográfiai fellendülést hozott népesedéspolitikai csomag megszületése mellett is bábáskodott.
Igaz, ez nagyon sokba, lényegében szépírói tevékenységének feladásába került. 1970-ben a Nők Lapjában Éljünk magunknak? címmel vitasorozatot indított, hogy ráirányítsa a figyelmet a problémára, majd a beérkezett több ezer válaszból vaskos kötetet szerkesztett, amelyet a felmerülő bírálatokra kíméletlen választ adó tanulmánnyal zárt. A pártvezetés bizonyos köreiben ez már kiverte a biztosítékot. Nem csupán hecckampányt indítottak ellene, hanem titkosszolgálati eszközökkel figyelték meg és zaklatták. Elsősorban nem is őt magát, hanem feleségét, családját.
„1957 óta figyelték a telefonom, felbontogatták a leveleim, távollétemben a lakásomban is tájékozódtak, poloskákat helyeztek el – mindezekben semmi különös idáig, szokványos kádári hétköznapok. De a hetvenes évek közepén valami történt, akcióba léptek a szervek. Első nyilvánvaló céljuk az volt, hogy rossz hírem keltsék, s szétverjék a családom. Felkereste a feleségem egy huszonéves nő, mondván, ő X. Y. szovjet műfordítóm, s elsorolta, milyen pajzán dolgokat műveltem vele. (Volt ilyen nevű műfordítóm, de hatvan éven felül.) Ankétra hívó könyvtárosnők, tanácsok, művelődési házak, egyesületek címére gyalázkodó, gátlástalanul hazug, rágalmazó névtelen levelek érkeztek. Kolozsvárott Hervay Gizellát a nevemben fölkereste egy szekus, felbiztatta az áttelepülésre, s azon kívül is (a nevemben) tette, amit tett, ígért, amit ígért. (Amikor áttelepült, felhívott telefonon: »Itt vagyok.« Csak annyit tudtam nyekeregni neki: 1942 óta nem jártam sem Erdélyben, sem Kolozsvárott.) És tovább bontakozott az akció” – emlékezett vissza. S a folytatást el tudjuk képzelni.
Tisztában volt azzal, hogy a szándékos, felülről irányított kritikákkal szemben regényíróként ezután védtelenné vált volna. „A szépíró végképp ki van szolgáltatva, nem védekezhet, nem vitatkozhat, még a kiáltó tévedéseket, a nyilvánvalóan rosszindulatú értelmezéseket sem igazíthatja helyre. Más viszont a szakma. A tudomány, a szaktárgy, az ismeretanyag. Ott a kritikus egyben kínálkozó vitapartner, ott nem egyszerűen joga a szerzőnek az önvédelem, szinte kötelessége. S életre szóló leckét adhat a szakszerűtlen kritikáért” – vallott az elhatározásáról.
S döntéséhez híven publicistaként, elemzőként, közszereplőként ezután sem lankadt. Akkor mondott ki ma is érvényes igazságokat, amikor az olajárrobbanás miatt Kelet és Nyugat között különben is a legkisebb volt a különbség jólétben, s az elapasztott utánpótlással kezdetben, az első húsz évben megspóroltuk a kiadásokat – a munkaerő hiánya csak később, a nyolcvanas években jelentkezett.
Egyszer tört csak meg kicsit, a rendszerváltozás kisiklásakor. Természetesen nem az átalakuló állampártban csalódott. Szellemi csemege, ahogy a személyijövedelemadó-tervezetet ízekre szedte, rámutatva arra, ha az eltartottak számát nem veszik figyelembe az adóalapnál, s tőlük függetlenül csak a létminimum adómentes, akkor tulajdonképpen adót vetnek ki a gyermekekre. Nem is a későbbi szabad demokratákban. Jelen volt az 1985. évi monorierdői találkozójukon, fel is szólalt, majd emlékeztető feljegyzésében pengeéles meglátással fogalmazta meg észrevételeit már a zászlóbontásukkor: „Ez a társaság képtelen a nyitottságra, bármennyire is nyitottnak vallja magát, képtelen az egzakt és tárgyias érvek befogadására, megítélésére, számbavételére is, és nagyobb siketségre képes a hivatalbeli politikusoknál. Legélesebb eltéréseik és ellentmondásaik a szabadságfogalom értelmezése körül vannak, ők a szabadság fogalmát a közösségtől függetlenül értelmezik, és ez az individuált szabadságfogalom tulajdonképpen a tetű ember filozófiája. Érdektelenségük a népesedésügyben nemcsak az első számú nemzeti sorskérdés iránti érdektelenséget árulja el, hanem jórészt már az ellenérdekeltséget is. […] Szövetségesnek ezek nem alkalmasak, máshol kell a szövetséget keresni. A most összeterelt írókat is csak annyiban veszik komolyan, amennyiben politikai céljaikhoz felhasználhatják őket.”
A harmadikutas nemzeti gondolat megvalósítására szerveződött demokrata fórumban csalatkozott mindenekelőtt, amelynek alapító tagja volt. Úgy látta, Antall József kisiklatta az eredeti szándékot, s mivel Fekete Gyula bomlasztani nem akart, inkább hátat fordított a politikának.
A népesedési kérdésben a későbbiekben is hallatta a hangját – Elvénülésünk távlatai, S. O. S. Európa! –, de mint a dombról lefelé haladó emberek általában, inkább már életművét rendezgette. Három kötetben, összesen háromezer oldalon jelentette meg válogatott közéleti írásait Naplóm a történelemnek, 1941–2000 címmel.
Beszélgetésünket, mi mással, azzal a kérdéskörrel zártuk: van-e remény a megmaradásra? Nem kertelt, kimondta, tárgyilagosan nézve nincs. Ám a gondolatot folytatta, s idézte az Öninterjúban íróhoz méltó igényességgel megfogalmazott örök parancsot:
„Mert hátha a küzdelemnek akkor is van értelme, ha nem honorálja siker, elismerés, hála vagy egyéb malaszt. Még az is lehet: leginkább ekkor van értelme. Engem is elfog néha a racionális megfontolások kalodájában a reménytelenség, pedig az is lehet: olykor a történelmet épp a ráfizetéses, az el nem ismert, a legyalázott küzdelmek vitték előre, a Lehetetlen ostroma.”