Forgách András Vas István korábbi szövegét felhasználva újrafordította Schiller szomorújátékát. A Vas-féle változatot – mint az a Nemzeti Színháznak adott nyilatkozatában is szerepel – elavultnak tartja. A két szöveget oldalról oldalra egybevetve igazat adhatunk Forgáchnak. Friss, erőteljes párbeszédei megfelelő alapanyagot jelentenek Alföldi Róbert rendező számára, aki él a lehetőséggel: munkája a kisebb döccenők ellenére is finom és szép, a legtöbb esetben pontosan eltalálja az összetett egyéniségek érintkezéséből fakadó, pillanatnyi ellentétes hangulatváltások adekvát kifejezési módját.
A színen az első perceket leszámítva végig jelen van az Óbudai Danubia Zenekar, amely Mendelssohn muzsikájával kíséri a „próza-operaként” előadott művet. A színészek gyakran – a metaforikus áthallásokat erősítve – a vonósok, ütősök labirintusában közlekednek, s leginkább az első felvonásban interakcióba lépnek a danubiásokkal. Ennek legsikerültebb megnyilvánulása a karmester Silló István ajtónálló szerepe, illetve, amikor Kulka János miniszterelnökként a szegény hegedűslányt űzi el egy kurta Takarodj!-gyal a bal oldal hátsó székébe.
Jó néhány esetben viszont a zenekar idegen testté válik. Ennek legjobb példája Lujza és Ferdinánd haláljelenete: a muzsikusok leszegett fővel, vagy szándékoltan semleges tekintettel – hasonlóan ahhoz, amikor az utazóközönség a buszon nem vesz tudomást a közvetlenül mellette zajló családi drámáról, verekedésről, vagy bármilyen agresszióról – követik a tragikus csúcsokat, némiképp s feltehetően a rendezői szándéktól függetlenül elidegenítve a nézőt a megrázó jelenettől egy-egy röpke pillanat erejéig.
Az apró melléfogások ellenére a darab képes a maga romantikus nagy viharába magával rántani a nézőt. Köszönhető ez – amellett, hogy Alföldi szinte tökéletes hitelességgel kelti fel a címben szereplő szerelem és ármány atmoszféráját a színen – a kiváló játéknak elsősorban. Molnár Piroska (Millerné) helyenként ostoba, elgyengülő, bizonyos pillanatokban tűzrőlpattant, a családját botorul védő anyasága, Hollósi Frigyes (Miller) az áhítat és a pragmatizmus sajátos elegyéből nyert vallásossága, vakmerősége, esendőségével összekapcsolt iróniája, Kulka János (von Walter) nézőteret átjáró metsző gonoszsága, böffentéses hatalmi cinizmusa, Hevér Gábor (Wurm) darabbeli nevéhez méltó eszes féregsége megfelelő erővel, következetesen viszi végig az ármány szálát. Nehéz szerelmes szerepében megrázóan szép és őrült Bánfalvi Eszter (Lujza) és Makranczi Zalán. Méltóságteljes, s méltóságából hitelesen kibillenő szépasszony Básti Juli Ladyje. Kuriózumnak számító, férfiszoprán művészvendégre bízta a marsall megformálását Alföldi. Vásáry André énekes szerencsés választás, jelenléte a végletekig felerősíti Ferdinánd eszelősségét. Vakmerőség, ám beválik, nem billenti ki egyensúlyából a tragédiát. Ferdinándról ugyanis – Makranczinak köszönhetően – nyilvánvalóvá válik: képes elhinni, hogy Lujza a se nem férfi, se nem nő marsall szeretője lett.
A morális kérdések feloldását a transzcendens irányából közelíti a rendezés: a darab végéről elmarad a földi igazságszolgáltatás, helyét a lelkiismeret jóval pontosabb ítélete veszi át. A megtöretést, a belső változást a beiktatott Mahler-elégia Molnár Piroska énekhangján kellően alá is támasztja: „Gyakran hiszem, csupán sétálni mentek… Előttünk járnak csupán – ne akard, hogy visszatérjenek: találkozunk majd ővelük ott, a napfény magasában!”
(Friedrich Schiller: Ármány és szerelem. Nemzeti Színház. Rendező: Alföldi Róbert.)
origo.hu
Így hagyták meghalni társai a traktorbaleset áldozatát
