Abonyitól Zsolnaiig

„Beírtak engem mindenféle Könyvbe / és minden módon számon tartanak” – írta Kosztolányi Dezső a múlt évszázad első negyedében, s manapság, amikor többféle igazolvány lapul a tárcánkban nevünkkel, nyilvántartási számokkal, eszünkbe sem jut, hogy csak a XV. század vége felé vált általánossá a vezetéknevek használata. II. József királyunk névrendelete tette kötelezővé 1787-ben az azonosításra alkalmas vezetéknevek használatát. Családneveink (másként szólva: vezetékneveink) egy része a régebbi személynevekből alakult: Bacsa, Borza, Cseke, Csőke. Némelykor a már családnévvé vált szóhoz a fi vagy fia elem kapcsolódott: Bánfi, Bekefi. Ez is mutatja, hogy az apa neve vált családnévvé. A kereszténységgel együtt megjelentek a bibliai, martirológiai eredetű családnevek: Antal, Barabás, Gergely. Sokszor a szülőfalu, a lakóhely nevével alakult ki az egy-egy családhoz tartozást mutató név: Óvári, Vasvári, Zalai – persze nem Óváron, Vasváron vagy Zalában volt eleinte egyedítő név. Népre, népcsoportra szintén gyakran utaltak: Cseh, Horváth, Rácz – a magyar közösségben különböztette meg a személyt. Nagy csoport a foglalkozásokból rögződött vezetéknév: Bojtár, Kovács, Pék, Rézműves. A legtöbbször előforduló családnevek egyike a Nagy, a második leggyakoribb a Tóth, mivel minden idegen nyelvű embert még a XIX. század elején is tótnak mondtak eleink. Hasonló az eredete a szintén kétszázezernyi Horváth családnévnek is. Majd százötvenezer Varga, bő kétszázezer Szabó és százezer Molnár – máig mutatják, melyek voltak fontos mesterségek hajdan.
Az állami nyilvántartási adatok alapján végzett rendszerezés a legalább ezerszer előforduló nevekre támaszkodik. Gondoljuk meg, csaknem tizenötmillió magyarnak van családneve! Hajdú Mihály ezekből csaknem kétszázezer különböző helyesírású és összetételű családnevet dolgozott föl könyvében. A határokon kívüli magyaroknál nagyjából hasonló arányok, előfordulások lehetnek. A kiadvány függeléke táblázatai révén segít a családnév eredetének és gyakoriságának gyors megtalálásában. Végül az alakváltozatok mutatója ad eligazítást.
A családnevek eredete sok mindent megmutat a régi korok társadalmi, művelődéstörténeti, vallási, politikai viszonyaiból. II. József névrendelete például mindenkit kötelezett a Habsburgok birodalmában, hogy ha eddig nem volt családneve, német közszót kell választania, amelyet nem volt szabad megváltoztatni. Ez a birodalomban és hazánkban is szinte kizárólag a zsidóságot érintette, ugyanis körükben csak az apanévvel történő azonosítás volt szokásban. Ilyenképpen növekedtek a német eredetű családnevek. Az idegen eredetű vezetéknevektől azután a történelem sötétebb szakaszaiban magyarosítással igyekeztek viselőik megszabadulni. I. Ferenc király és császár már 1814-ben engedélyezte, hogy életében egyszer bárki megváltoztathassa nevét.
A családnevek írásképe sokszor a régi korok helyesírását tükrözi (Széchenyi, Weöres), ezért többek szemében bizonyos rang, előkelőség jele például az y-nal írott név, amelyet ősi, nemesi származás jelének tekintenek. Az írói vagy művésznév megválasztása is gyakran emiatt volt ipszilonos (Csontváry, Munkácsy). A jelenség fordítottja: az 1848. évi forradalom kapcsán változtatta „i” végűre nevét nagy írónk, Jókai Mór. A kommunista diktatúra éveiben, de még az annál puhább Kádár-korszakban is gyanús egyénnek számított az y-os vezetéknév. A közelmúltban egy jeles tudós mondta el a Magyar Nemzetben, hogy az egyetemen 1949-ben nem akarták elfogadni, hogy a nevét hosszú t-vel, hoszszú s-sel és y-nal írja, s hogy magyar szakon nem is kaphatott jelest. Engedtessék meg némi személyesség: az 1956. évi forradalomig ipszilonos vezetéknevemet az iskolai bizonyítványaimba mindig i-vel írták a (többnyire megfélemlített) tanítóim, tanáraim. Néhány éve a Kossuth rádióban egy volt titkosszolgálati alkalmazott nyilatkozatában említette, hogy azokat szokták volt megfigyelni, akiknek külföldi rokonaik voltak, akiknek korábban államosították üzemüket, gyárukat, földjüket, illetőleg akiknek „y” volt a nevük végén. Egyébként y-os neveket írni a Tisza vonalától nyugatra volt szokás (hajdan nem lévén egységes írásmód).
Hajdú Mihály kötetét érdeklődéssel lapozhatják mindazok, akik úgy érzik, nevük nem „áruvédjegy, / mint akármely mosóporé”, ahogy József Attila írta, hanem a magyarság nemzeti műveltségét és történelmét is hordozó és őrző nyelvi érték.
(Hajdú Mihály: Családnevek enciklopédiája – Leggyakoribb mai családneveink. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2010. Ára: 4990 forint)