Csoknyai István szövetségi kapitánynak az Eb rajtja előtt felvetettem: elképzelhetőnek tartja-e, hogy csapata derekasan küzd, a játékosokat nem érheti panasz, mégis három vereséget szenvednek, és már az első kör után jöhetnek haza? Hisz így is történhetett volna. De nem így történt: válogatottunk egy szenzációs (Franciaország, 29-29), egy gyötrelmes (Spanyolország,
25-34) és egy lélekromboló (Csehország, 26-33) mérkőzéssel esett ki. A péntek éjszakai kudarcot követően Csoknyai és Vladan Matics másodedző letaglózva ácsorgott az öltözőfolyosón, mint akik tulajdonképpen ekkor szembesültek a magyar férfi-kézilabdázás rövid távon kilátástalan helyzetével.
Az utólag okosok eközben osztódással szaporodtak, és lendületesen sorolták, ki nem való a magyar válogatottba. Ezt persze Csoknyai is pontosan tudja. Csak azt nem, kire, kikre lehetne alapozni a megújulást. Világos, Nagy Lászlóra, mint ahogyan a cseheket is egyetlen világsztárjuk, a nekünk tizennégy gólt vágott Filip Jicha vezeti a csatába. Csakhogy a Kiel átlövőjében fel sem vetődik, hogy német legyen, a mi Lacink viszont már egyre kevésbé a miénk. Nemhogy az esze nem, a jelek szerint már a szíve sem, a magyar–spanyol meccset Madridban kommentálva legalábbis gondosan ügyelt arra, hogy egykori társai kapcsán soha ne fogalmazzon többes szám első személyben. Olyan ígéret pedig égen-földön nem látszik, aki megváltaná férfi-kézilabdázásunkat. A nagytakarítást követelők is csupán a Dunaújvárosból a Bundesligába szerződött Ancsin Gáborig jutottak, tovább nem.
Pedig a modern kézilabdában átlövőjáték nélkül képtelenség komoly meccset nyerni, és e poszton a legnagyobb a szükség. Természetesen kellenek fürge, mozgékony, jól egy-egyező szélsők, brusztoló beállósok és talpról tüzelő vagy betörő irányítók, de másutt ők az átlövők kiegészítői, akiknek pont ez utóbbiak teremtenek a védelem figyelmét megosztva teret és lehetőséget. Nálunk azonban éppen ez az alap hiányzik.
Egyesek szerint nemcsak ez, hanem a lelkesedés is. Csakhogy az nem jön önmagától; hit kell hozzá. Hinni magunkban, a társakban, a közösségben, a célban, ám ha ez hibádzik, nincs kiért, miért lelkesedni.
Csoknyai, bár nem mondja, nyilvánvalóan azzal viaskodik péntek éjszaka óta: lehet-e, szabad-e ezt így tovább csinálni, és ha így nem, lehet-e egyáltalán másokkal, máshogyan? A másik három kiesett csapatnál, az ukránnál, a svédnél és a szerbnél ugyanezek a kérdések vetődhetnek fel, de a skandinávok és a délszlávok valószínűleg könnyebben megtalálhatják a maguk válaszait. (A szerbeknél négy veszprémi és két szegedi légiós ugyancsak bizonyította, hogy a magyar bajnokság milyen könnyen átüthető vért egy világversenyen.)
E négy gárda számára az Eb egyetlen további kapcsolódási pontja a vb-selejtezők vasárnapi, bécsi sorsolása. Igaz, a svédeket ez csak mint a 2011-es vb házigazdáit hozza lázba, ők mentesülnek a kvalifikáció alól. Mi, magyarok bezzeg nem, és mivel a kiemelt kvótánk is elúszott, a júniusi párharcra egy Eb-középdöntős lesz az ellenfelünk. Tehát azért kell szorítanunk, hogy kifogjuk az osztrákokat, esetleg a szlovéneket. Mert ha nem, még nagyobb bajba kerülhetünk, mert a kilátástalanságnak is vannak fokozatai.
Középdöntők. Tegnap Innsbruckban megkezdődött a játék a II. középdöntő csoportban. A spanyolok, a franciák és a lengyelek 3, a szlovének 2, a németek 1, a csehek 0 ponttal rajtoltak, az első napi eredmények: Franciaország–Németország 24-22, Lengyelország–Spanyolország 32-26, Szlovénia–Csehország lapzárta után.
Az I. csoport ma kezd Bécsben, ahová a horvátok 4, az izlandiak 3, a dánok és a norvégok 2, az osztrákok 1, az oroszok 0 ponttal érkeztek.
origo.hu
Orbán Viktor: Ha megvalósulna az ukránok terve, akkor az áramszámlája mindenkinek a duplájára növekedne
