Háromdimenziós térben az MDF

„A Magyar Demokrata Fórumnak
és a magyar nemzet jobbik felének
sohasem volt köze az opportunizmushoz.”
(Antall József)

Most már tényként kezelhetjük: az MDF és az SZDSZ összebútorozott. Egyelőre még csak a hálószobát rendezgetik, csinosítják, de ki az a hülye, aki itt megáll? Egy kézlegyintéssel elintézhetnénk az egész násztáncot meg magát az összesimulást is, hiszen két olyan pártról beszélünk, amelyik csak nyomelemeiben ismerhető fel, vagyis az egyik azért markánsan megjelenik a kormánypártiságnak köszönhető igazgatóságok, felügyelőbizottságok, miegyebek jól fizető székein, igaz, a kormánypártiság megszűnt, de hát erkölcs is van a világon, na most erre a morális magaslatra hozza magával a másik fél a stafírungot; a normális párt egészséges önbizalmát, kiszámíthatóságát, aztán a kettőből alakítják majd ők a normális Magyarországot.
Mondom: egy kézlegyintéssel el is intézhetnénk, ám mégis vegyük egy kicsit szemügyre ezt az újdonsült szüleményét közéletünknek. Abban már semmi meglepő nincs, hogy pártjaink jó része honfitársaink tökéletes emlékezetkihagyására, rozzant elmeállapotára alapoz. Megújulásnak, rugalmasságnak szokták nevezni, amikor simán idiótának tartanak bennünket. Azért az mégsem volt oly régen, amikor bizonyos (szélsőséges) liberális körök megítélése szerint a jobboldaliság nagyon húzott a fasizmus felé, a vidéki konzervatív pedig a tahónak a nettó megfelelője, akinek a csengőhangja disznóölés, és bicskával eszi a jégkrémet, bizonyos (szélsőséges) konzervatív körökben a liberális pedig már meg sem merem mondani, hogy minek a szinonimája. De ennek már vége, elmúlt a sötét előítéletek kora, az MDF megalkotta a modern konzervativizmus eszmei alapvetéseit, így aztán nem csoda, hogy vakító villámként eljő a megvilágosodás: „Mi szinte egyek vagyunk, egy az utunk, szeressük hát egymást tiszta szívből!” Cipp-cupp.
Voltak az MDF-nek már hasonló nagy szerelmei, egyik választás alkalmával a Fidesz tartott bakot a parlamenti küszöb átugrásához, de hát akkor még Orbán Viktornak nem voltak patái, vagy legalábbis az igazságügy-miniszteri bársonyszékből nem látszottak, egy másik választáskor pedig az MSZP karjai között találta magát az MDF, a tisztelet társaságos kikapást ne is említsük, de hát legyenek ezek futó kalandok, kamaszos-bakfisos fellángolások, most más a helyzet, érettebb fejjel minden mélyebb, be kell hát látnunk: ez tényleg szerelem.
Amikor az európai parlamenti választások előtt villámgyorsan leigazolták Bokros Lajost, már látni lehetett, minden madárjósi tehetség nélkül, hogy valahová ide fogunk kilyukadni. Nem volt ügyetlen húzás, ám a folytatáshoz szükség volt még némi manőverre. Nevezetesen: az MDF maradék tagságát is ki kellett cserélni, vagyis el kellett hajtani, ugyanis erre mifelénk sok új arcot nem látok. Meg kellett végre szabadulni a konzervatív kolonctól. Az elfogadhatóság érdekében. Kijelenthetjük: sikerült. Nagy kérdés azért, hogy a szimpatizánsokkal mi legyen. Mert tagság nélkül csak-csak elvan valahogy egy komoly párt, sőt, néha még egyszerűbb is úgy az élet, de szavazók nélkül már egy kicsit macerásabb. Mi legyen az olyanokkal, akik konzervatívnak vallják magukat, azok között is a mérsékelt fajtából valónak, akik emellett demokraták is, aztán olyan a politikai ízlésük, hogy nem szeretik a diktatórikus megoldásokat, a vezérelvűségnek még a látszatától is irtóznak, és ha már ilyen megrögzött, maradi boldogtalanjai a létezésnek; még az elvtelenséget is utálják? Bizony, nekik más politikai otthon után kell nézni.
Az MDF különböző alapdokumentumaiban, honlapján megtalálhatjuk a közösségi elv kiemelt hangoztatását, a nemzet, a hagyományok fontosságát, a középvállalkozások meghatározó jelentőségét, a keresztény erkölcsiség középpontba állítását, ám ha mindennek, vagy ezek közül csak egynek is valaki felfedezi a markáns politikai képviseletét az MDF politikai gyakorlatában, annak én felajánlom a Lenin összest. Kötve hiszem, hogy ebbe a nászba az MDF ezeket az értékeket vitte volna hozományként. A középosztály megerősítését célul kitűző konzervatív gazdaságpolitika hogyan illeszkedik a Bokros által markánsan képviselt neoliberális gazdasági elvekhez? Ahhoz a gazdaságfilozófiához, aminek teljes bukását egy világméretű válság bizonyítja? A hazai termelőket támogatni kívánó szándék hogyan egészíti ki az SZDSZ globalizációs elkötelezettségét? Az egyházak, a közösségek személyiségformáló hatásának elismerése, támogatása hogyan viszonyul az egyén boldogulásának kizárólagosságát hirdető tanokhoz? A sor folytatható.
Lehet olyan bakafántoskodó, aki ezek után felveti: akkor most mi is az MDF? Még mielőtt bárkit elragadna az indulat, és rávágná, hogy érdekhajhász túléléstechnikus, könnyűvérű csapodár, ne adj’ isten: cemende, tehát még mielőtt bárki ilyesmire vetemedne, kijelentem, ilyesmiről szó sincs. Mi akkor az MDF? Tessék: a jövőre szemérmes bizakodással tekintő, készséges ara. Na jó, nem az a pirulós fajta, de hát a vőlegény sem egy pattanásos siheder. Nem marad pártában, és ez a lényeg, drága honfitársaim.
De még ennél is többről van szó. Valaki egyszer már vizionált fehér terrort (kezdőknek: Grósz Károly) ebben a szegény hazában, most újra keletje van ennek, igény van rá, nosza, itt az ideje a nemzet megmentésének. Az MDF–SZDSZ-alakzat, mint egy Dugovics Tituszba ojtott Leonidasz, bármi áron feltartóztatja a fenevadat. Legyen az királyság, elnöki rendszer, diktatúra, földesúri kényuralom. A demokráciát mentik ők meg nekünk, hálátlan embereknek. Demokratikus Centrumnak becézik ezt a hőst. Ocsmány rágalmazó tehát az is, aki a frigy mögött alantas hátteret feltételez, hatalmi, anyagi érdekeket lát, pokolra való mind, aki ilyesmit vélelmez, ugyanis itt egy honmentő vállalás heroikus magaslataival van dolgunk. Ehhez kellene tartani magunkat.
A pozicionálás viszont nem is rossz. Egy mérsékelt konzervatív pártnak ugyanis középen a helye, a centrumban. A demokratikusban. Itt azért van egy kis feladvány, ugyanis a Fidesz részéről már elhangzott, hogy ott ők vannak, mivel kétfrontosan álltak ők szembe mind a két szélsőséggel, az MSZP-vel és a Jobbikkal tudniillik. Akkor most minek a közepén is áll az MDF (SZDSZ)? Jó, mondjuk, a Fidesz hazudott, nekik ott semmi keresnivalójuk, hiszen ha jól veszem ki, akkor ők az egyik szélsőség. De akkor meg ki a másik? Az MSZP? Na, ne! A Jobbik? Az meg így egy kicsit zagyva, mert nem stimmelnek az irányok. Nem vagyok mérnök, mértanból sem voltam valami kiváló, de még mindig nem találom a minek a közepét. Ahol az MDF van. Demokratikusan. Hacsak nem három dimenzióban kellene az egészet elképzelni. Vagy négyben.
A tét viszont elég nagy. A mostani választások átrajzolhatják Magyarország politikai térképét. Meghatározó, hogy milyen pártok alakítják a továbbiakban közéletünket. Képesek lesznek-e a demokrácia működési zavarait kiküszöbölni, a politizálás minőségét javítani, visszaállítani a politika hitelességét, visszanyerni az emberek bizalmát. Kerülve az elvtelenséget, az olcsó színjátékot, a politikai perverzió határait súroló pozitúrákat, minél optimálisabb mértékben bevonni az embereket a róluk szóló döntések meghozatalába.
Ám itt most egészen másról van szó. Elintézhetnénk egy kézlegyintéssel az egészet, ám mielőtt megtennénk, olvassunk el egy részletet a Konzervatív kiáltványból (2004), ahogyan maga Dávid Ibolya megfogalmazta:
„Elvek nélkül nem lehet politizálni, miközben pragmatizmusra is szükség van. De elvi cölöpök nélkül a pragmatizmus machiavellizmussá, a hatalom görcsös akarásává válik: a hatalom megszerzése érdekében mindent szabad.”
Hogy milyen igaza van!

A szerző volt országgyűlési képviselő (MDF),
a Lehet Más a Politika (LMP) szóvivője