A kairói Szouk utcán járva az utazó szótlanná válik. A környék nyomornegyed, jócskán kívül európai viszonyokhoz szokott komfortzónánkon. Az utcán lézengő emberek száma milliós ebben a kopár, morajló metropolisban – és ez csak Afrika előszobája.
Az európai szomszédsági politika nagy ívű célokat tűzött maga elé: az unió határain fekvő 16 országból – bevallott önvédelemből – politikailag minél stabilabb, gazdaságilag minél prosperálóbb, biztonságos „ütközőzónát” kialakítani a két kontinens közé.
Egyiptom tehát ennek az ütközőzónának a része.
Kétezer-tizenháromig az Európai Unió 12 milliárd eurót költ erre a célra. A Szouk utcán nézelődve azonban elgondolkodunk azon, hogy vajon mennyi pénz kellene ahhoz, hogy az életkörülményeket csak minimálisan meg lehessen itt változtatni. És a sok lyuk közül melyik betömésével kellene kezdeni? Vajon ezt a demográfiai, gazdasági, társadalmi időzített bombát nem csak egy rendpárti, autoriter rezsim képes hatástalanítani?
A politikai korrektségéről híres Brüsszel itt meghunyászkodik, mert e program hangos igennel felel erre a kérdésre: az EU a viszonylagos béke és biztonság érdekében komoly pénzzel támogatja a Mubarak-rezsimet.
Az ember ritkán választhatja meg szomszédjait. Így van ez az országokkal is. A 27 tagúra bővült Európai Unió határai kitolódtak, és ezzel olyan országok is a közösség közvetlen, illetve – a tengerek által – közvetett szomszédjai lettek, amelyek semmiképpen sem nevezhetők a jogállamiság vagy éppen a gazdasági-politikai stabilitás mintaképének. Ráadásul több, eddig távolinak tűnő regionális válsággóc csupán „karnyújtásnyira” került tőlünk. Az orosz–ukrán gázvita közvetlenül érintette az európai fogyasztókat, de ma már tudatosítanunk kell azt is, hogy a közel-keleti konfliktusok (például legutóbb a libanoni háború, a gázai bombázás) vagy éppen a grúz–orosz összecsapás az EU közvetlen szomszédságában történnek. És nem felejthetjük el azt sem, hogy az észak-afrikai tömeges illegális bevándorlás már nemcsak Máltát és Olaszországot, de Spanyolországot és Görögországot is fojtogatja.
Az EU elébe ment a nagyobb bajnak, és 2004-ben életre hívta az európai szomszédsági politikát, amely pénzügyi-politikai keretprogram a szomszédos államokkal való szorosabb együttműködés elősegítésére, illetve problémáik európai „begyűrűzésének” meggátolására.
A szomszédok között van Egyiptom. A terület ősidők óta világok metszéspontja: így volt ez a római és egyiptomi kapcsolatok idején az ókorban, a keresztények és a hódító iszlám híveinek konfliktusában a középkorban vagy a külföldi gyarmatosítók-befektetők-turisták „jóvoltából” az elmúlt évszázadban is. Julius Caesar sem csupán Kleopátra kedvéért hódított a Nílus partján, és ez mára sem változott meg: Egyiptom legfontosabb EU-beli kereskedelmi partnere Olaszország. Az unió–egyiptomi kereskedelmi forgalom azonban nem túl jelentős (2005-ben Egyiptom uniós exportja alig négy-, az EU Egyiptomba irányuló exportja pedig alig nyolcmilliárd eurót tett ki).
Egyiptom tehát nem gazdasági jelentőségű állam. Leginkább geopolitikai. A Közel-Kelet és Afrika határán fekszik, „Afrika kapuja”. Száznegyven éve hajózható a területét átmetsző Szuezi-csatorna, az olajban gazdag öbölállamok felé vezető fontos kereskedelmi átjáró. Másrészt Egyiptom kulcsszereplővé vált a közel-keleti békefolyamatban: az Arab Ligának is székhelyt adó állam a fő közvetítő szerepet játssza az utóbbi időben a palesztin frakciók közötti közeledésben.
Az észak-afrikai arab államok közül Egyiptom az EU által favorizált „éltanuló”, minta a többiek (főként a renitens Líbia) számára, hogyan lehet „kölcsönös érdekek alapján” együttműködni a nyugati keresztény Európával. Egyiptom tehát hídfőállás lett az Európai Unió számára, híd az arab világ felé.
– A folyamat Anvar Szadat elnökkel kezdődött, aki 1979-ben békét kötött Izraellel – világítja meg kérdésemre a történelmi összefüggéseket Bichara Khader, a Leuveni Katolikus Egyetem arab tanszékének vezetője. – Utódja, Hoszni Mubarak szintén kulcsszereplő lett a régióban, az utóbbi években kifejezetten megbízható partnernek bizonyult mind az Egyesült Államok, mind az Európai Unió számára.
Mert ezt diktálta az érdeke, tehetjük hozzá. Az EU-programmal kötött társulási szerződés 2004-es hatálybalépése óta az egyiptomi termékek könnyebben jutnak ki az európai piacokra. Brüsszel eddig százmillió euróval támogatta a közös oktatási programot, amelynek keretében négyszáz iskolát építettek, másik ezret pedig számítógépekkel szereltek fel Egyiptomban, valamint több ezer fiatal egyiptomi értelmiségi továbbképzését finanszírozták. 198 millió euró érkezett kórházak létesítésére, a meglévők korszerűbb orvosi berendezésekkel való felszerelésére. És a sor folytatható.
– Az európa–egyiptomi kapcsolatok gyümölcsözőek – summázza mindezt kedves mosollyal a nemzetközi együttműködésért felelős miniszter, Fajza Abul-Naga. A középkorú hölgy maga a kellem: ahogy parfümjének illata, úgy kisugárzása is elegáns és misztikus. Bármit mond, elhisszük neki. – Egyiptom az egyetlen afrikai ország, ahol az áramszolgáltatás lefedettsége százszázalékos. Két évvel ezelőtt indítottuk el atomprogramunkat, fél tucat reaktort szeretnénk felépíteni a következő években. Célunk azonban az, hogy 2020-ra energiaforrásaink húsz százaléka már megújítható energia legyen. A Vörös-tengernél EU-koprodukcióban szél- és napenergia-hasznosítással kísérletezgetünk – sorolja, már-már rózsaszín álomvilágot festve Egyiptomról.
Elrontjuk a hangulatot, amikor rákérdezünk a hivatalos adatok szerint tíz-, más források szerint 20–25 százalékos munkanélküliségi ráta okára.
– Egyiptom egyik legnagyobb baja, hogy emberi erőforrásaival rendkívül rosszul gazdálkodik, nincs elég képzett munkaerő, és a legtöbb szektorban elavult a technológia – ismeri el a miniszter asszony.
Valós probléma, másnap ezt magunk is megtapasztaljuk. Az Európai Bizottság és a kairói kormány társfinanszírozásában – összesen 66 millió eurós kerettel – működik az úgynevezett műszaki és szellemi foglalkozásúak oktatási és továbbképzési programja. A programismertető után mikrobuszba pattanunk, és már robogunk is a projekt „Potemkin-faluja”, egy imbabai textilgyár felé. Végtelen poros utak, szórványos pálmafás ligetek.
– Ez Kairó épülő ipari parkja – súgja felém büszkén idegenvezetőnk. Amit látok, az egy felparcellázott, sivatagos terület, a földút mellett imádkozó férfiak, focizó srácok, kóbor kutyák, nyers húst áruló helyiek. Aztán mégis feltűnik a bizonyíték – a félkész építmények némelyikén ismerős emblémák: BMW, Hyundai, Honda…
A textilgyár közelségét a szomszédságába épített – kissé ízléstelenül hivalkodó – villák jelzik. A tulajdonosok, üzletvezetők öltönyben, széles mosollyal üdvözölnek bennünket. A tálcán kínált limonádé valódi afrikai citrusból készült.
Ipari liften visznek fel a harmadik emeleti gépcsarnokba. Mint a filmekben: nyílik a felvonó ajtaja, és feltárul egy valószínűtlen világ. Több száz egyenmunkaruhás fiatal dolgozik sorokban ülve a hangárban – egy négyzetméteren egy varrógép. Az általam is vásárolt ruhákat gyártják nagyüzemben, vélhetően az európai munkabér elenyésző hányadáért. A lányok szinte mind arcot eltakaró fejkendőt, hidzsábot viselnek, így csak a szempillantásuk árulhat el valamit. El is árul: nem feltétlenül örömöt.
Ez hát a foglalkoztatás EU-pénzen. De ez is jobb, mint ha az utcán tengődnének, ahogy 15 millió honfitársuk? Erre nem tudok magamnak válaszolni.
– A vállalat fizeti utánuk a társadalombiztosítást, és napi nyolc órát dolgoznak – terelget minket a kijárat felé az egyik menedzser.
– Tizenkettőt… – javítja ki felém hajolva egyik újságíró-kollégám, akinek módja volt szót váltani az egyik varrófiúval.
Izrael tehet róla – furcsamód beszélgetőpartnereinkkel folytatott diskurzusaink többnyire e végkövetkeztetéshez futnak ki, ha valami megoldhatatlannak tetsző gond szóba kerül. De vajon mi köze van az arab népek tengerébe beékelődő zsidó államnak az egyiptomi munkanélküliséghez, szegénységhez vagy kormányzati korrupcióhoz? Méltatlankodó reagálásra számítva még jobban meglepődünk azon, hogy erre többen azt válaszolják: több is, mint gondolnánk…
A világ legrégebbi egyetemén, az iszlám vallás második legtekintélyesebb tanítóhivatalában, az Al-Azhar Egyetemen még tovább megyünk a fejtegetésben: van-e létjogosultsága az Izraeli Államnak az egykori Kánaán földjén a Korán szerint? A saria tanszék vezetője, a minden kérdésre az iszlám nagyságáról értekező Abdel-Szamie Abdel-Vahab Abul-Kheir erre hirtelen politikailag korrektté válik, s csak annyit mond: „Ma az ENSZ-határozatok számítanak, de ezeket Izrael nem tartja be.” Majd hozzáteszi: „Izraelnek el kell hagynia a megszállt területeket, és akkor lehet béke.” Válaszában azonban a tanszékvezető sejtelmesen nyitva hagyja a kérdést, mit tart ő megszállt területnek: az 1967-es határokon kívül eső, egyelőre izraeli kézen lévő földeket vagy akár egész Izrael területét…
„Az EU kapcsolatainak a fejlődése az egyes partnerországokkal attól függ, hogy az adott ország mennyire teszi magáévá azokat a demokratikus és plurális értékeket, amelyeket az unió vall” – áll a szomszédsági politikáról szóló hivatalos szövegben. Az emberi jogok például ilyen értékek. Kétezer-négy óta ugyan megalakult több intézmény Egyiptomban, így az ombudsmani hivatal, az emberi jogi tanács vagy a nők tanácsa, mégis a hatályos alkotmány nem biztosítja maradéktalanul a nők egyenlő munkavállalási jogát, a sztrájkjogot, a gyülekezési jogot vagy éppen a tisztességes és szabad választás feltételeit. „Az egyiptomiak nem szeretik, ha ebbe külföldiek beleszólnak, a változást nem lehet kívülről erőltetni” – figyelmeztetnek bennünket többen is.
A szabad választások megtartása pedig nagyban növelné a Mubarak-rezsim legitimitását. Miért nem engedik be hát a nemzetközi megfigyelőket? – kérdezzük a külügyminisztérium főtanácsosát.
– Mert így döntöttünk. És ehhez jogunk van, ez a szuverenitás lényege. Ahogy mi is tiszteletben tartjuk a schengeni övezetről szóló uniós döntést, annak ellenére, hogy diszkriminatívnak értékeljük. Az pedig az EU szuverén döntése volt – válaszol határozottan, tökéletes angolsággal Nehad Abdel-Latif. A cigarettafüst-felhőbe burkolódzó diplomata fölött Mubarak elnök portréja lóg – mosolya felhőtlen.
Pedig uralmára baljós árnyak vetülnek. Az állami projektek – részben uniós pénzből – munkát adnak az embereknek, a mindenütt jelen lévő rendőrség rendet tart. A társadalmi elégedetlenség a politikában mégis utat tör magának. A rezsimet két oldalról veszélyeztetik, s mindkét oldalnak komoly bázisa van, leképezve a rendkívül heterogén egyiptomi társadalmat. A 2000-es és a 2005-ös választásokon már megmérette magát a liberális párt, a Hizb al-Ahrar, amely a nyugatos fiatalságot szólította meg. A másik oldalon pedig ott van a „mumus”, a betiltott Mozlim Testvériség, amely a Nyugat-ellenességet, a kormányból való kiábrándultságot lovagolja meg, és az iszlám hitet ajánlja az összetett társadalmi-gazdasági problémák gyógyírjául.
– Ma már van Mubarak politikájának alternatívája. Ezért a kormány propagandája most arról szól, hogy csak ők tudják megvédeni Egyiptomot a két szélsőségtől: a nyugatos szabadosságtól és a radikális iszlamistáktól. A nyugati támogatással meghozott terrorizmus elleni törvényt is az ellenzék elnyomására használja a kormány – avat be minket a belpolitikai ármányok világába Moataz el-Fegeiri. A Kairói Emberi Jogi Tanulmányok Intézetének munkatársa egy pillanatra sem szabadul meg fekete napszemüvegétől, de nem emiatt látja borúsnak hazája jövőjét. Fegeiri szerint küzdelmes évek jönnek.
– Mubarak célja a túlélés, jelenleg fia hatalomátvételét készíti elő – ezek már Noureddine Fridhi, az Al-Arabija pánarab hírtelevízió brüsszeli tudósítójának szavai. Ő úgy látja, hogy Egyiptomban sokáig nem lesz változás, a rezsim hosszú távra rendezkedett be. Az Európai Unió pedig alkalmazkodik: szemlesütve nézi, ahogy céljait – Egyiptom lassú demokratizálását, gazdasági liberalizálását, modernizálását – a „kisebbik rossz”, egy korrupt és autoriter kormányzat valósítja meg.
origo.hu
Így telt Gyárfás Tamás első napja a börtönben
