Kell, kell

Most már mindegy is, kinek, miért írta Vikidál Gyula azt a bizonyos levelet, amelyből a nyilvánosság arról értesült, hogy több évtizedes rockzenélés, színpadi szerepek után legelső Koppányunk 2010 januárjában, hatvankét évesen, húsz évvel a rendszerváltás után nyomorog. Az sem fontos, ki mindenkihez, és miért, és hogyan jutott el az a levél. Az számít csak, hogy hamar országos ügy lett belőle.
Nem tudom, mennyi idő és hány újságcikk kellene még, hogy a kedves nagyérdemű végre felfogja, hogy a hazai rockzenészek (sőt más alkotó- és előadóművészek) nagyobbik hányada nem éppen Krőzus. Eleve nem áll rendelkezésükre akkora piac, jól működő, jól fizető klubhálózat, mint az angolszász, a latin zenészeknek vagy akár a hollandoknak, németeknek, lengyeleknek. Ráadásul az albumok Magyarországon túl drágák a fizetésekhez képest, a legtöbben inkább másolnak, letöltenek, mintsem lemezt vesznek, még akkor is, ha tudják, amennyiben nem vásárolnak, akkor meglehet, nem születhet már új CD, mert nem lesz rá pénz. A nehézkesen csordogáló klub- és koncertélet sem jelent ma feltétlenül életbiztosítást annak, aki a zenélésre tette fel az életét, még akkor sem, ha százezrek, milliók kedvence.
Sokan még mindig nem értik, hogy ezek a művészek attól, hogy több száz vagy több ezer ember előtt lépnek fel, még nem gazdagok, sőt ha jó hangszereik vannak, az is inkább azt jelenti, hogy másra viszont nem költenek. Nem is igen költöttek egész életükben.
Nem a néhány szerencsésről van szó, aki jókor volt vagy van jó helyen, volt vagy van mit befektetnie, és akkor sem nyomorog, ha leteszi a gitárt. A többség, a színvonalas derékhad az, amelyben gyakran jobb énekesek, muzsikusok sorakoznak, mint a világhír kapujáig is eljutó első sorban, ők azok, akiknek a feje fölül még nem múlt el a veszély, hogy több évtizedes koncertélet, számos lemez után majd harmincezer forintos állami kegyelemkenyéren élhetnek nyugdíjasként. Nem mintha az Országos Rendező Iroda nem vonta volna a gázsijukból a nyugdíjjárulékot minden egyes koncert után, csakhogy az intézmény jogutód nélkül szűnt meg, iratai elhányódtak. A vagyonával mi történhetett? Csak nem az, hogy „ellopódott” a rendszerváltás zűrzavarában?
Pedig a maga nemében az is kollektív öngyilkosság, ha szégyenre, szegénységre, nyomorúságra adjuk azokat, akiktől fiatalon a szépséget, a szabadságot tanultuk egy diktatúrával dacolva. Ha még azt sem kapják meg idősebb korukra, ami a törvény szerint nekik jár, nemhogy azt, ami a tehetségük, szorgalmuk, zenéjük, a vásárra vitt bőrük, vagyis társadalmi értékük alapján járna nekik. Mit gondoljon akkor mirólunk, kedves magyar társadalom, az az ifjú ember, aki most tizen-huszonéves, és zenélne, alkotna? És mit gondoljon saját magáról, a saját tehetségéről?
Igaz, a potenciális magyar döntéshozók előtt már áll egy-két szép rendszerváltás utáni példa. Többek között az, ahogyan a nemzet gondoskodik legjelesebb, legeredményesebb sportolóiról. Hagyjuk már ebben a kontextusban azt, hogy igen, de a rockzene örök ellenzéki műfaj, és ezért furcsán nézne ki, ha állami pénzt kapna egy rockzenész. Próbálom elképzelni, hogy egy tisztességes állami életjáradék érdekében Nagy Feró mondjuk átírná a Nem kell! című dalt úgy, hogy Kell, kell!, mert már nem akar lázadni, és feltalálta a kormánypárti rockzenét. Hát ez tényleg nagyon életszerű.
Az viszont kifejezetten életidegen, sőt beteg dolog, amit nemcsak a rock-, de a komolyzenészekkel, a zeneszerzőkkel vagy például a dokumentumfilmesekkel teszünk, ha az alkotásról vagy a stabil, tisztes megélhetésről van szó.