Frankfurtból félnapos repülőút vezet Sanghajba, van idő lélekben felkészülni arra, hogy a világ legősibb civilizációjába érkezünk. Polonyi Péter kiváló útikalauza – kiegészítve Kartali Zsuzsanna és Udvari Gábor sanghaji beszámolójával – megnyugtat: az egységes Kína Krisztus előtt 221-ben jött létre, így máris könnyebben felfoghatónak tűnik a történelme. A huszadik század címszavakban: Mao Zedong, kommunizmus. És a jelen: Kína atomnagyhatalom, űrnagyhatalommá válik, fejlődését tekintve pedig nemsokára gazdasági nagyhatalom lesz, ha már éppen nem az.
A kissé paranoid nagyhatalmi vonásokat már a sanghaji repülőtéren meg lehet tapasztalni: ugyan rendben van mindenki vízuma, ám különféle űrlapokat töltetnek ki az emberrel az utazás céljáról, valamint igazolnunk kell, nem vagyunk az új influenzával fertőzöttek. A határőrök azonban kevésbé szigorúak és valamivel normálisabbak, mint az Egyesült Államokban. Nem játsszák túl a szerepüket, mint megannyi G. I. Joe, és nem szórakoznak azzal, hogy az útlevelünk szerint miféle országokban jártunk. Igaz, egyikünk sem Tajvanról érkezett.
A repülőtéren a legfontosabb feladat: beszerezni egy sanghaji térképet, ami a tizenkilencmilliós megapolisz tucatnyi metróvonalát feltünteti. Érdemes ugyanis metrózni, szinte mindenhová eljuthatunk a föld alatt, a legdrágább jegy négy jüan, mintegy száztíz forint, és budapestieknek külön élmény, hogy létezik csendesen suhanó metró is a világon.
A zenekar Sanghaj nyugati felén, Csingpu városrészben kapott szállást. Első és utolsó sétánk a közeli parkba vezetett, már az ott látottak módosították a filmekből vagy a kínai piacokról alkotott Kína-elképzelésünket. Az volt szokatlan és irigylésre méltó, hogy itt is, ott is, a park kisebb terein korosztálytól függetlenül az emberek itt tangóznak, bármelyik nap és bármelyik napszakban. Mintha Buenos Aires költözött volna a Jangce torkolatához. A park további érdekessége volt a helyi karaoke- műsor, amelyre bárki jelentkezhetett: a kéthúrú hegedűn játszó muzsikus mellett az énekes, némi erősítéssel énekelhette el a dalát úgy, hogy egy másik muzsikus időnként a dallamot az énekes fülébe súgta, dúdolta. Voltak kisebb kamarazenekarok is, ám a meglepően népszerű időtöltés errefelé inkább az volt, hogy meglett férfiak sárkányt eregettek. Az egyikük állította, a zsinór ezerhatszáz méter hosszú, sárkánya a legnagyobb felhőkarcoló tetejénél is magasabbra repül.
Amikor épült, a 492 méter magas sanghaji Világkereskedelmi Központ volt a világ legnagyobb toronyháza. A Sörnyitónak becézett épület Sanghaj 1990 után épült üzleti negyedében, Pudong városrészben található. Közel van a város szimbólumává vált Kelet Gyöngye tévétoronyhoz, a metró ide is elvisz. A Sörnyitó tetejére egy szórakoztató műsor keretében lehet feljutni. A díszlet, a világítás, a minimál zene, a hoszteszek ruhája egy sci-fi filmet idéz, a szupergyors lift 478 méterig repíti az embert, a Sörnyitó felső peremére. A kilátás azonban korlátozott a szmog miatt. Az épület teli van boltokkal, éttermekkel, több órát el lehet itt tölteni. Itt jártunkkor a televízió kötötte le a többség figyelmét: éppen a 828 méteres Burdzs Dubaj felhőkarcoló borzolta a helyiek kedélyét: a Sörnyitó visszaszorult a harmadik helyre a felhőkarcolók magassági toplistáján.
Magyar szemmel nézve a pudongi építési láz és vetélkedő érthetetlen – az irodaházak kihasználtsága Kína gazdasági fővárosában sem tökéletes. Daruerdők, mindenfelé épülő felhőkarcolók, köztük a dubaji Tüskét lekörözni szándékozó épület is. Ám megjegyzendő: itt mindenfelé parkosítanak, a környezet sokkal elviselhetőbb, mint New Yorkban. Érdekes volt az irodaházak mellett, a dolgozók részére fenntartott meditációs kertek megléte. Az utak minősége pedig példaértékű lehet a budapesti kátyútenger ismeretében.
Sanghaj májustól világkiállítást rendez, amire hetvenmillió látogatót várnak. A város gőzerővel építkezik; húsz-harmincemeletes lakótömböket, közelükben mindenhol parkokat létesítenek. Szegénység és gazdaság mindenütt, egymás mellett. A Huangpo folyó másik partján, a gyarmati építészetet – a neoklasszicizmustól az art decóig – a modernnel keverő Bund városrészben is mindenhol építkezésekbe lehet botlani. Igaz, nem emiatt jöttünk a futurisztikus show-val körített folyó alatti vasúton ide, hanem beleszagolni a város legelegánsabb bevásárlóutcájának, a Nancsing utcának a levegőjébe. Nem messze van innen az ősi Mandarin kert, amely egy Ming- és két Csing-dinasztiabeli kertészeti típust magában foglaló ősi park, pagodákkal, kolostorokkal. A park legalább olyan nagy látványosság, mint a Jáde-Buddha-templom Sanghaj Putuo kerületében, ahol ülő és fekvő Buddhát láthatunk, jádéból kifaragva. A Mandarin kert szomszédságában a régi kereskedőnegyed hagyományos építészetet idéző bazársora vonzza a turistákat. A sokféle csecsebecse mellett a helyi Herendinek megfelelő porcelánokat, szantálfa faragványokat, jó minőségű – nem az itteni kínai piacokon megismert – holmikat találni. Alkudni kötelező, ám veszélyes is – bár sok itt a rendőr, Kínában nagy a közbiztonság, volt, akit épp üzletelés közben zsebeltek ki.
Szereted Maót? – kérdezte a kereskedő. Mondtam, nem, ő pedig már nem akart eladni nekem integető Maóval díszített órát. Ám nem volt olyan balhé, mintha fejjel lefelé kitűzött Lenin-jelvényt hordanék Moszkvában, töretlen kínálta tovább más portékáit. De ne téveszszen meg az epizód senkit: a szólásszabadság, az emberi jogok terén van még mit pótolni Kínában. Az ország a kirakatába a nyugatias értékeket, a modern Japánt követő vonásait teszi ki.
A rendszer diktatórikus vonásait jól elrejtik a turisták elől, akiket nagyon várnak ide. Kényelem, tisztaság, gyógyító masszázs és a világ legjobb teái, amelyet háromszáz forinttól nyolcezerig a gyógyszertárakban is lehet kapni. Ráadásul a sör is jó és olcsó. A konyha: ízlés dolga.
origo.hu
Lánczi András: A celebpolitikus politizálás üres és felszínes
