Érintettként érdeklődve olvastam Székely Tamás miniszter és Csókay András vitáját az egészségügy helyzetéről, amit a Magyar Nemzet február 11-én közölt. Mielőtt a miniszter úr pártkatonasággal vádol meg, szeretném leszögezni, hogy „politikai pályafutásom” még el sem kezdődött, még kisdobos sem voltam, nemhogy valamelyik pártnak a tagja.
A legszomorúbb a miniszter úr Csókay doktornak adott válaszában az, hogy nem értette, vagy nem akarta érteni, amit ez a kiváló és bátor kolléga mondott. És ezzel együtt nem érti, vagy nem akarja érteni, hogy milyen óriási bajba hozták az egészségügyet. Azt gondolom, hogy a csúsztatásokat nem Csókay doktor írja, hanem ön, miniszter úr. Amikor attól hangos az egész ország, hogy nincs az egészségügyben elég ápoló, és a volumenkorlát miatt nem tudjuk fölvenni a betegeket, akkor ön, miniszter úr, azt válaszolja, hogy hány szakrendelőt és uniós támogatási pénzt tettek az egészségügybe. Ez a fent említett problémákat nem oldja meg. Az OPNI kapcsán megint csak a miniszter úr csúsztat, hisz nem említi, hogy bezárták az OPNI-ban működő igen korszerű stroke-központot, úgy, hogy a drága gépek azóta is működőképesen, kihasználatlanul, „lezsírozva” ott állnak (CT, MR). Valóban ilyen jó a magyarországi stroke-ellátás, hogy ezekre nincs szükség? Miniszter úr ír a heveny szívizomelhalás miatti halálozáscsökkenésről. Azt viszont nem említi, hogy Magyarországon a szívinfarktus nem tartozik azok közé a sürgősségi kórképek közé, amelyek függetlenek a volumenkorláttól, szemben a többi sürgősségi kórképpel.
Miniszter úr! Ön valamikor orvos volt, és mint orvosnak, tudnia kellett, hogy az egyik első és legfontosabb dolog annak észrevétele, ha a beteg kritikus állapotban van. Lehet, hogy nem tudjuk a pontos diagnózist és ebből következőleg a pontos terápiát, de azt látnunk kell, mikor van nagy baj. Az az orvos, aki a súlyos beteget hipochondernek nézi, rossz orvos.
Miniszter úr, ön most így bánik a magyar egészségügygyel és Csókay doktorral. Nem veszi észre a vészkiáltásokat, a nagy bajt. Az, hogy csak kevesen mernek felszólalni, nem annak a következménye, hogy nincs nagy baj, hanem csak annak, hogy az orvosok esetleg féltik a munkájukat és egyéni karrierjüket. Ezért az olyan bátor orvosokat, mint Csókay doktor, nem ledorongolni, hanem megdicsérni kell és melléállni. Végezetül, miniszter úr! Az orvosok akkor kezdenek el politizálni – már amennyiben a szakmai problémák felvetése politizálás –, amikor a szakminiszterek a szakmát alárendelik saját pártjuknak, politikai karrierjüknek. Válaszcikkével miniszter úr csak tovább erősítette bennem és kollégáimban azt a képet, hogy ön is azok közé az egészségügyi miniszterek közé tartozik, akik, mint két elődje, az egészségügyet maximálisan alárendelik a pillanatnyi politikai érdekeknek.
Dr. Tomcsányi János
kardiológus, osztályvezető főorvos
origo.hu
Sorstársa üzent Sallai Nórának, aki nem akar gyógyulni
