Nosztalgiák nélküli ország

Az eddig megjelent négy szám már garanciát ad arra, hogy a lap szerkesztői nemcsak első nekibuzdulásukban hozakodtak elő egy érdekes, olvasmányos, hasznos magazinnal, hanem hosszabb távon, folyamatosan tartják a magas színvonalat

A rendszerváltozás nemcsak alakította, de a szó szoros értelmében átírta a történelmet. Hirtelen igazzá vált sok minden, ami addig a hivatalos álláspont szerint hazugság volt, nyilvánosságot kapott, amit addig elnémítottak vagy üldöztek, a történészszakma legjobbjai bizonygattak oly tételeket és elméleteket, amelyeket korábban ők maguk minősítettek dilettánsnak, netán egyenesen történelemhamisításnak. Kiszínesedtek egykori fehér foltok, felszabadultak egyes tiltott területek, megfogalmazódhattak addig kimondhatatlan kérdések, a levéltárakban és archívumokban kihúzhatóvá váltak pókhálós fiókok, megkerültek elveszettnek hitt, nem létezőnek mondott dokumentumok. Ennek köszönhetően a közönség érdeklődése is megnőtt a történelem egyes, főleg az addig elhallgatott kérdései iránt, ami örvendetes jelenség lehetett volna. (Újabb történelmi probléma, miért nem lett az?) Ezt a hirtelen felduzzadt kíváncsiságot ügyesen kiszolgálták a különböző médiumok, nemcsak, sőt elsősorban nem is anyagi nyereségre szert téve, hanem a különböző ideológiai érdekcsoportok igényei szerint.
A reánk zúduló információáradat ellenére sem lett a magyar lakosság tájékozottabb történelmi ügyekben, mert az adat- és elmélethalmazból még a szakemberek is nehezen válogatják ki a használható elemeket. Mert hiába oldottak fel tabukat, amikor új tabutémák születtek, a mindenkori hatalmi kurzusnak és a szakmának is vannak és születnek „szent tehenei”, ráadásul még a látszólagos felszabadulás is valóságos hígulással jár, hiszen felbátorodnak és fórumot követelnek maguknak az addig eltiltottak, az elnémítottak, a szakmai berkekből kigolyózottak, az üldözöttek, de az önjelöltek, a megszállottak, a minden manipuláción átlátó futóbolondok, a megtörhetetlen dilettánsok, az ábrándozók, akik álmaikat és vágyaikat vélik történelemnek, a misztifikátorok és kóklerek is, akik a gondolat- és szólásszabadság eltiprásának tartják, ha agyrémeiket megcáfolja valaki.
Ezek után tiszta szívből örvendezhetünk egy új, igényes, szakmailag magas színvonalú, szép kiállítású történelmi magazinnak, nem mellékesen azért is, mert a lapigazgató személyében egykori ifjú munkatársunkat, Szakács Árpádot üdvözölhetjük. A lap neve: Nagy Magyarország – nem valami nosztalgiázó, hajdanvolt dicsőségünket sirató kiadványra utal, hanem arra a szerkesztői elszántságra, hogy minél több olvasójukat döbbentsék rá arra a nyelvi, kulturális és sorsközösségre, amely a Kárpát-medence (és a világ) magyarjai között szétszakíthatatlanul fennáll, függetlenül attól, melyik állam területére sodorta, kényszerítette vagy éppen szerencséltette őket a történelem. A kéthavonta megjelenő számokban egy-egy kevésbé ismert, eddig csak egyoldalúan feldolgozott témakört járnak körül a szerzők, jobboldali, keresztény, konzervatív szellemiségű kérdéseket feltéve, és válaszokat keresve. Az első szám jelképes napon, 2009. június 4-én, a trianoni diktátum aláírásának nyolcvankilencedik évfordulóján, stílszerű tartalommal jelent meg.
Magyar történészek az elmúlt húsz évben sokat tettek azért, hogy a kommunista hazugságok és torzítások után (és a jelenlegi liberális hazugságok és torzítások közepette) a közvélemény teljesebb és igazabb képet alakíthasson ki nemzetünk nagy tragédiájáról. Ám, miként minden válasz új kérdéseket szül, a trianoni gyalázatnak is mindig voltak, vannak és lesznek felderítésre, megvilágításra váró aspektusai. Szinte lehetetlen teljes mélységében feltárni azt az anyagi, erkölcsi romlást, amely mára már népünk vitalitását, egészséges védekezőképességét gyengítette le, amelynek Trianon nem a kezdete, csak egyik legfontosabb állomása, de tünete és következménye is egyben. Trianon tragikus hatásai közé sorolhatjuk, hogy népünk – nem mindig ok nélkül – különösen fogékony lett a különböző összeesküvés-elméletekre, hiszen csak nemzetünk lett igazán vesztese a nagyhatalmak osztozkodásának.
A Nagy Magyarország igyekszik eloszlatni a tragikus eseményt irracionális indokokkal magyarázó legendákat és közszájon forgó téves hiedelmeket. Ezek egyike, hogy a Szentszék megértően és együttérzéssel viszonyult az ezeréves keresztény magyarság súlyos és mérhetetlenül igazságtalan sérelméhez. Erről, a szakmai körökben eddig csak kerülgetett témáról írt kitűnő tanulmányt a nemrég elhunyt Gergely Jenő. Esetleges illúziónkból kiábrándító és kijózanító írás ez. Rávilágít arra a szomorú tényre, hogy a vatikáni diplomácia az utódállamokban képviselt, vélt vagy valós érdekeit mindenkor a magyar sérelmek elé helyezte. Még akkor is, ha a pápai diplomácia ortodox területeken kifejtett erőfeszítései minimális sikerrel sem jártak, a magyar híveknek csak az Apostoli Szentszék jóindulatának hangoztatása jutott, valójában soha, semmilyen formában nem álltak a magyar érdekek mellé. (Itt kérek elnézést a magazin többi szerzőjétől, hogy név szerint nem említem meg őket, de igazságtalannak tartanám a sok kiváló közül csak egyeseket kiemelni. Gergely professzor esetében kegyeleti okok is indokolják, hogy kivételt tegyek.)
A második szám a trianoni gyalázattal szembeni aktív ellenállás csekély, de dicsőséges példáinak állít emléket. Elhallgatott, a baloldali, liberális történészek által visszataszító módon eltorzított eseményei ezek históriánknak. Sopronról még csak-csak hallott valamit a közvélemény, de Balassagyarmat (még a „békeszerződés” előtti) és Kercaszomor népének hősies fellépéséről csak komoly kutatómunka árán jutunk (gyakorta megtévesztő) információkhoz. Rendkívül izgalmas és úttörő vállalkozás a térségben működött és működő jelentősebb gárdák számbavétele, történetük rövid ismertetése.
Szlovákia történetét tárja elénk a harmadik szám, nemcsak úgy vázlatosan, hanem a tárgy jelentőségéhez képest igazán részletesen. Külön fejezetek szólnak arról, hogy a szlovákok mit gondolnak saját magukról, azaz a hivatalos szervek miért mérgezik magyargyűlölettel saját népüket, ugyanis valóságos történelem híján más nem jut az eszükbe. A negyedik szám gerincét a történeti alkotmányunkról és a Szent Korona-eszméről szóló anyagok adják. Üdvös lenne, ha a törvényalkotók megfontolnák a felvetett gondolatokat. Ha a jelenlegi tákolmány helyett valóban alkotmányt akarnak alkotni, nem kerülhetik meg a magyar keresztény (azaz európai) államiság hagyományait. Az eddig megjelent négy szám már garanciát ad arra, hogy a lap szerkesztői nemcsak első nekibuzdulásukban hozakodtak elő egy érdekes, olvasmányos, hasznos magazinnal, hanem hosszabb távon, folyamatosan tartják a magas színvonalat. A kiadvány javát szolgálná – épp azért, mert fiatal, pályájuk elején álló történészek és egyéb szakmák szakembereinek műveit is szívesen közlik – a szerzők életrajzának, tudományos nacionáléjának rövid ismertetése. Sajnálkozva jegyzem meg, hogy a lapot nem tömik pénzzel szponzorok, nem árasztják el fizető hirdetések, kizárólag az olvasók tartják fenn, ezért elég drága. Sőt, menet közben is kénytelenek voltak áremelést végrehajtani. Ám ennél is nagyobb gond az, hogy a terjesztésben uralkodó áldatlan állapotok miatt újságárusoknál nem, csak nemzeti könyvesboltokban kapható, de azok közül sem mindegyikben. Az úgynevezett nemzeti oldalon is megesik, hogy a hazaszeretet bevételfüggő.
Többek között emiatt is szükség van a Nagy Magyarországra és a hozzá hasonló szellemiségű, értékrendű médiumokra és fórumokra.