(szerencse-e vagy valami más )

Én nem tudom, hogy a kedves olvasó emlékszik-e legutóbbi, a hajléktalan Dzsíbíszi sorsával kapcsolatos írásomra, amelyben arról számoltam be, hogy kétévnyi lopott boldogságának miképpen vetett véget a sors. E két év alatt egy óbudai víkendházban lakhatott. Ezt a lehetőséget egy idős hölgy, Disztl Jánosné ajánlotta fel számára 2007 karácsonya előtt a Magyar Nemzetben közölt – személyes jellegű – kérésemre. Ő volt az egyetlen, aki akkor jelentkezett, s a mínusz húszfokos hideg elől fedél alá menekítette a magányos hajléktalant. Disztlné és élettársa egy évvel később meghalt, örökös hosszú ideig nem jelentkezett, így Dzsíbíszi még egy esztendeig élvezhette a síron túl is tartó nagylelkűséget, s őrizte az öreg hölgy emlékét, akit „mamának” szólított, s akivel kölcsönösen egymás gondját viselték.
Tavaly, december elején azonban valahonnan előkerült az új tulajdonos, s első dolga volt földig rombolni azt a vityillót, ahol Dzsíbíszi meghúzta magát. A törmelék maga alá temette a hajléktalan minden „vagyonát”. Az esetet – úgy egy-két héttel karácsony előtt – megírtam ugyanezeken a hasábokon, de ezúttal az olvasóktól nem kértem segítséget, mivel nem bíztam abban, hogy megismétlődik a „csoda”. Nem látszott valószínűnek, hogy ismét akad egyetlenegy ember, aki befogadja a hajléktalant.
Dzsíbíszi lehetetlen helyzetbe került, megint mínusz húszfokos fagyok közeledtek, meleg holmija nem maradt, tisztálkodni nem tudott. Most egy Hársfa utcai építkezés külterületén húzta meg magát éjszakánként. Külseje borzasztóvá vált. A fent említett december eleji Én nem tudom… megjelenése után egy vagy két nappal kinyitottam a számítógépemet, hogy szemügyre vegyem elektronikus postámat. Legnagyobb megdöbbenésemre egy üzenetet találtam (névvel, telefonszámmal), amelyben egy hölgy (aki nevének közreadásához nem járul hozzá) felajánlotta a XVIII. kerületben lévő lakatlan, fűthető vályogházát Dzsíbíszinek. Azonnal felhívtam a „karácsonyi angyalt”, aki elmondta, hogy ő mintegy három kilométerre lakik a vályogháztól, ami nem éppen luxusvilla, de ha megfelel… Már hogyne felelne meg, gondoltam, s megállapodtunk, hogy amennyire tudom, rendbe teszem Dzsíbíszit, és két nap múlva a megadott címen hármasban találkozunk.
Hogy mi ebben az igazán érdekes? Hogy megint egy, egyetlenegy ember találtatott, akinek lehetősége és szíve volt ahhoz, hogy Dzsíbíszit megmentse, talán a fagyhaláltól. Az egyetlenegy megint karácsony előtt bukkant fel a semmiből.
Előkerítettem „védencemet”, s megállapodtam vele, hogy az adott napon délelőtt tizenegykor feljön hozzánk, s egy általam beszerzett nagy lavórban, a feleségem jóváhagyásával, a konyhában tetőtől talpig megmosakszik. Addig gönceit egy nagy nejlonzsákba gyűjtve kukába dobjuk, s az én használaton kívüli ruházatomba öltözve jelenünk meg a találkozón. Mindent összeszedtem: takarókat, párnát, jégert, dzsekit, bőrkabátot, kesztyűt, sapkát, csak cipőt nem, mivel a lányom összes sportcipőjét már régen megkapta, az én lábbelim pedig nagy volt neki. Dzsíbíszi pontban tizenegykor megjelent. A haját közben levágta és megborotválkozott. Tisztálkodása másfél óráig tartott. Mire odaértünk a találka színhelyére, a hölgy már egy újjászületett Dzsíbíszivel találkozott. A ház szobájában van egy vaskályha, a kert pedig tele van tüzelnivaló gallyal. Az eresz alól behurcoltunk egy kanapét, aztán a kocsiból a ruhaneműt és a takarókat tartalmazó zsákokat. Egy söprűt és fejszét is találtunk. A „hajléktalan” azonnal nekilátott, hogy kitakarítsa új otthonát. Délután gallyat aprított.
Este a szomszédok felhívták a befogadó hölgyet (mínusz tizenöt fok volt), hogy valami történik az elhagyott házban, mert a kéményből szikraeső száll az ég felé. Hogy ki kormányozta el Dzsíbíszihez ezt a ritka szerencsét, mindkétszer karácsony előtt, én nem tudom…