Tompos, Elek, Rába remeke

Óhatatlanul Cseh Tamás jut eszembe – vagyunk lakói, maradunk itt, neve is van: Budapest. Akár egy Kundera-novella, szálak szövevénye, sorsok örvénye ez a város, mindenki mindenkit ismer, itt nincsenek titkok. Vagy ha vannak, fény derül rájuk előbb-utóbb.

Muray Gábor
2010. 02. 20. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Mélyen őrzött titkok, ez volt Böszörményi Zsuzsa játékfilmjének címe pár éve, őrzünk mélyen titkokat, búvópatakként törnek ezek olykor a felszínre, térítenek el sorsokat, adnak gellert találkozásoknak, viszonyból lesz iszony, tartózkodásból szerelem, gyűlöletből megértés, rosszabb esetben szánalom. Dyga Zsombor legjobb rendezői díjjal elismert kamaradrámáját egy véletlen, vagy annak tűnő randevú adja, felvértezett, zárt lelkek nyílnak-nyiladoznak, ebben a félszeg bizalomban lassan előtör az igazság, és fenekestül felforgatja a film három szereplőjének életét. Néhány óra alatt.
A Vízy Dorottya vezette délutáni műsorban az MR1-Kossuthon hallottam egy beszélgetést Elek Ferenc színésszel, az apropó Dyga Köntörfalakja volt. Még ősszel. Azóta nem felejtem. Elek Ferenc csendesen és közvetlenül beszélt, életről, párkapcsolatokról, kihívásról, s amikor az interjúnak vége lett, félre kellett állnom a kocsival. Egyet fújni. Szusszanni. Az a katarzis megelőlegezte a Köntörfalak élményét, a filmet beragyogja Elek Ferenc (a filmért megkapta az idei filmszemle legjobb férfi színész díját), az ő esetlen dúrja, professzionális tétovasága, amelyet tökéllyé egészít Tompos Kátya lélekbe markoló mollja, bársonyossága, melegsége. A Köntörfalak terepasztal, az ő – Rába Rolanddal kiegészülő – triójuk terepe, három hihetetlenül jó színészé, akik benne élnek a kamaradrámában, mit több, közhelyesen, ők maguk a kamaradráma.
Szűk tér, rövid idő. Egy utca, egy lakás, pár óra. Egy furcsa, esélytelennek induló randevú a mackósan suta antimacsó és a felvágott nyelvű, hétköznapi femme fatale között. Persze semmi filmnoir-os melankólia. A Köntörfalakban túlcsordul az irónia és az önirónia, eleinte élvezzük a Valentin-napi giccs karikatúráját, hiszen ebben az antirandevúban minden rosszul sül el, a nő az első percben siet leszögezni, hogy a számára nem vonzó férfinak semmi esélye. Csak ahogy a dialóg halad, egyre komolyabb lesz a beszélgetés, a „már úgyis minden mindegy” attitűdjével a férfi mindent bedob. Nyílt lapokkal játszik, már semmi vesztenivalója. Amikor végül kikötnek a lány lakásán, felbukkan a báty, és lassan kiderül, hogy szegről-végről itt már mindenki ismer mindenkit, az összekötő kapocs a férfi nemrég meghalt felesége.
Jól megírt forgatókönyv, nyolc hónapos próba előzi meg a forgatást, és ez a tudatos építkezés célba juttatja a professzionális koncepciót. Épp csak a tanulságok sántítanak olykor, a kimondott bölcsességek besülnek, mint a kínai petárda, a papírízű moralizálás leugrik a vászonról. De a három színész erős jelenléte feledteti ezt is, a Köntörfalak szép és szuggesztív drámaként marad meg emlékezetünkben, Dyga Zsombornak pedig köszönet jár azért, amiért visszacsempészte a filmszemlére a mai magyar filmből fájón hiányzó pozitív üzenetet.
(Köntörfalak. Színes, magyar filmdráma, 80 perc, 2009. Rendező: Dyga Zsombor. Forgalmazó: Filmteam Kft.)

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.