Van még hova menni

Évekkel ezelőtt egy show-bizniszben megkérgesedett ember ment be a kórházba, aki sok hibát követett el, sok rossz kompromisszumot kötött, leforgatott egy tucat rossz videoklipet, játszott sok rossz zenét. Amikor magamhoz tértem, először dacos lettem; azt gondoltam, vége az életemnek, soha nem leszek már a régi. Tele voltam önsajnálattal. Aztán szép lassan elmúlt. Megtanultam a jelenben létezni. Örülni annak, hogy ma is egy új nap van, s hogy holnap hol leszek, ki leszek, nem is olyan fontos – olvasom vissza Chris Rea szavait a tavalyi interjúból. Minden szava tisztán és élesen csengett. Nem pózolt. Egy éve sincs, hogy budapesti koncertje előtt műanyag játékgitárral a kezében, hol dudorászva, hol halkan, merengve, minden allűr nélkül bő órán át mesélt a betegségéről, a megtisztító szenvedésről, aminek minden percéért hálás, mert új embert faragott belőle. Poklot járt, és viszszatért. Mégsem egy halál torkából visszatért, meggyötört ember ült ott a személytelen hotel kanapéján.
A 2005-ös Blue Guitars, még inkább a visszatérő The Return Of The Fabulous Hofner Blue Notes (2008) című lemez vegytiszta bluesdalaiba egyetlen megalkuvó félhang sem piszkít bele, nincs sanda kacsintás a profitért lihegő show-bizniszre, szabadság van, felszabadultság, és csupa nagybetűvel: zene. Chris Rea tavaly márciusi koncertjén már bizonyította; új fejezetet nyitott. Több mint harmincmillió eladott lemezzel a háta mögött ősszel új számmal jelentkezett. A Come So Far, Yet Still So Far To Go nem- csak egy hamarosan megjelenő válogatáslemez címadó dala, de egy teljes turné mottója is egyben. Az üzenet egyszerű: van még hova menni. Ma este fél nyolctól a sportarénában kiderül, merre.