Viharok

k ö n y v e s h á z

Fenn és lenn – mindkettőből kijutott Kosáry Domokos történésznek hosszú élete során. „Szerette a történelmet, de a történelem nem mindig kedvelte őt” – írja az Hommage a Kosáry Domokos című emlékkönyv egyik előszavában Vizi E. Szilveszter, aki utódja lett az Akadémia elnöki székében. Az 1913-ban született történésznek kijutott a XX. század minden megpróbáltatásából. A családnak a trianoni döntés után el kellett költöznie Selmecbányáról; az ígéretesen induló történészi pályát megakasztja előbb a második világháború, majd a kommunizmus; édesanyját, korának ismert és elismert írónőjét, Kosáryné Réz Lolát meghurcolják, tönkreteszik; látnia kell nagyra tartott tanítói, Hóman Bálint és Szekfű Gyula fizikai és lelki elpusztítását; végül maga is vidéki száműzetésbe kerül, majd 1956 után börtönbe is. Csak lassan tér vissza a tudományos életbe, de amíg nem tartozik a hivatalos élvonalba, addig is rendíthetetlenül dolgozik, mindig a lehető legjobban kihasználva a környezete adta lehetőségeket. És alapvető történeti műveket alkot. De katedrát soha nem kap, és a történelemnek kell nagyot fordulnia megint ahhoz, hogy élete végére a magyar tudományos élet legmagasabb posztjára, az Akadémia élére kerüljön. Amelyhez jogát senki nem vitatta sem akkor, sem később.
Ahogy a kanyargó történelem során mindig igyekezett az egyenes, maga által megszabott úton maradni, úgy kellett öregkorára, már akadémiai elnökként, szembenéznie ismét azzal, hogy a gyakorlat és az elmélet között olykor kibékíthetetlen az ellentét. Kosárytól a szocializmus évtizedei során eltorzult magyar tudományos élet rendbetételét, helyes értékrendbe állítását várták sokan, és mint ilyenkor szokás, ebben sokan csalatkoztak. Nem vállalta, talán nem is vállalhatta az igazságtévő szerepét. Túl sok hamis prófétát látott már addigra, és ő maga nem akart a szerepében kockáztatni. Ellensége támadt tehát ismét bőséggel, utódai azonban mára a Magyar Tudományos Akadémia megmentőjeként tisztelik, aki azokban a zavaros, tisztuló, sok szennyet is feldobó időben megpróbálta vízen tartani a hajót, amelyen utóbb már csak a vihar nyomait kellett eltüntetni. Nem volt irigylésre méltó feladat.
Az általa alapított Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia – Kosáry ugyanis nem volt hajlandó beletörődni abba, hogy az írók és a művészek nem kapnak helyet a tudóstestületben – most emlékkönyvben foglalta össze, tagjai hogyan látják Kosáry Domokost. Kiváló, szép könyv, amelyben a kortárs és az ifjabb generáció méltatja a történész gazdag életművét, emlékezik életének egy-egy fontos szakaszára. Hogy a kötet vaskos, annak az is az oka, hogy bőséggel van mit végigelemezni. Az emlékkönyvek persze mindig kicsit becsapósak. Nem illik ünneprontónak lenni bennük. Amit most a kezünkbe veszünk, egyfajta Kosáry-kép – nyilván vannak, akik mellé tudnának helyezni másikat. Hátha megteszik. Kosáry Domokos és életműve megérdemli.
(Hommage a Kosáry Domokos. Szerk.: Ferch Magda és Ormos Mária. Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia, Budapest, 2009. Ármegjelölés nélkül)