A butaság ellen

Március 15-i beszédében Orbán Viktor a legfőbb bajok és legsürgősebb politikai teendők felvázolása közben kétszer is megnevezett több olyan – mit is?, talán leginkább – gyarlóságot, amelyeket társadalmi tünetként és emberi tulajdonságként egyaránt ismerünk. A rosszaság már csak ilyen: egyéniben úgy-ahogy elviselhető, kezelhető is, mint a betegség, csapatban azonban, a közösséget megfertőzve veszélyes, mint a járvány.
Korunk leggyakoribb jellemhibái nem újak, már az egyház régi dogmái közt olvashatók hét főbűnként. Ezek – a kevélység, a bujaság, a fösvénység, az irigység, a torkosság, a harag és a jóra való restség – mai szemmel nézve nem tűnnek súlyos véteknek, azonban könynyen válhatnak nagyobb bűnök forrásává. Orbán előbb a tiszteletlen és méltatlan beszédet, a durvaságot, a nyegleséget, a cinizmust kárhoztatta szónoklatában, később a romlottságot, a fonákjára fordított eszmékre való fogékonyságot nevezte meg bajaink mélyén fekvő okokként. Végül a listát megtoldotta a közömbösséggel, a tudatlansággal és a butasággal, ezekkel is szembe kell néznünk.
A butaság a magát homo sapiensnek nevező lény veszélyes, kártékony tulajdonsága, természeti fogyatékossága, sok bajunk okozója, önsorsrontásunk kiirthatatlannak tűnő gyökere. Tehát kétségkívül küzdenünk kell ellene.
Nem lesz könnyű. Ráth-Végh István, a XX. század első felének népszerű historikusa köteteket írt tele az emberi butaság kultúrtörténetének, két évezred babonaságának, tudatlanságának alig ismert vagy éppen világra szóló példáival. Egész csokrot gyűjtött össze azokból a svájci, német, spanyol és francia néphiedelmekből, amelyek szerint a merész ívelésű régi kőhidakat csak az ördög segítségével sikerülhetett megépíteni, amiért persze nagy árat kért cserébe a gonosz. Hogy a vállalkozó végül miként mentette meg elígért lelkét, itt most mellékes abból a szempontból, hogy a jámbor és tanulatlan nép nem ismerte az építők szakmai, statikai fortélyait, ezért fordult magyarázatért a túlvilághoz. Éppúgy, mint manapság a tudatlan és buta – emiatt babonás és hiszékeny – emberek milliói a különböző jövendőmondókhoz, képernyő- és telefondoktorokhoz, tévéevangélistákhoz. Ráth-Végh a jóslás és a mágia „tudományáról” szólva 34 dolgot sorolt fel a borostyántól a vízig, amelyekből jósolni lehet a reménypiacon. Külön fejezetet szentelt a horoszkópbiznisznek. Az amerikai tudomány – és a szerző – keserűen állapította meg, hogy miközben ott épülnek a legnagyszerűbb csillagvizsgáló távcsövek és rádióteleszkópok, a tömeg szélhámosokhoz fordul „ismeretekért”. Ráth-Végh 1959-ben halt meg, a helyzet e téren legfeljebb annyit változott könyve megjelenése óta, hogy ma már nálunk is jól meg lehet élni jövendölésből és hasonló humbugokból. A butaság természetesen nem az alacsony iskolázottságúak kiváltsága, szép példákat találunk rá a magasan képzett, vezető állásban lévő emberek körében is. Micsoda ordenáré ostobaság kell ahhoz, no meg pofátlanság is, hogy egy magas posztot betöltött ember, gyárak tulajdonosa, milliárdos magánvagyon birtokosa egy vidéki panellakás felét írja bele a nyilvános vagyonnyilatkozatába! Ki hisz neki? Azt gondolja a buta böszme, hogy nem kérik rajta számon a nyilvánvaló hazugságait és csalásait?
Lesz hát tennivalója a jövendő kormánynak, hogyha fel akarja venni a kesztyűt a közömbösség, a tudatlanság és a butaság ellen. Értelmes, gondolkodó embernek nem is lehet fontosabb feladata. Hívőnek sem. Amint a XI. századi egyházbölcs, Canterbury Anselm hirdette: „fides quaerens intellectum”, azaz a hit keresi az értelmét.