A példamutató soproniak

Sopron pincészetei újra példát mutatnak: a város borászai és bormarketingesei összefogtak, s közös erővel létrehozták a Soproni Kékfrankos Kft.-t, Magyarország első közösségi borkereskedelmi cégét. Alulról épül az ország.

Chilei világbajnokságra készül a soproni sommelier. Lukács Szabolcs képviseli hazánkat idén a sommelier-világbajnokságon. Az áprilisban Chilében megrendezendő megméretésen való részvételt olyan megtisztelő lehetőségnek tekinti, amikor a világ legjobbjaitól tanulva versenyezhet a világ élmezőnyével. Bár eredményei alapján bárhol dolgozhatna, Lukács Szabolcs hű maradt Sopronhoz; szüleivel, családi vállalkozásban működtetik a Szélmalom éttermet, így végzettségének megfelelően a sommelier teendőkön túl vendéglátóként is helytáll. Az osztrák borakadémia sikeres elvégzése után a hazai Borkollégium Wine and Spirit Education Trust akkreditált képzésein tökéletesítette tovább tudását. A 2007-ben utoljára megrendezett magyar országos bajnokság megnyerése után számos nemzetközi versenyen a döntőbe jutott az elmúlt években. Chile nehéz ügy, de bízunk az orrában.

Sopronban virágzik a civil élet. Ennek nyilván számtalan oka van, kettőt mégis megemlítenék. Az első ok: Perkovátz Tamás faipari mérnök, étterem-tulajdonos és példaadó lokálpatróta, a második egy „gyüttment”: Rigler Zsolt bormarketing-szakember, aki budapestiként is sopronibb sok soproninál. Konkrétan szerelmes a kékfrankosba (kékfrankos fővárosa, kékfrankos nyár, kékfrankos kft.). Míg Perkovátz Tamás, a háromnyelvű – magyar–osztrák– horvát – kisrégió tevékeny szervezőjeként, a Ha-Mi Összefogunk Európai Szövetkezet megálmodójaként, a soproni Kékfrank elnevezésű fizetőeszköz létrehozójaként (is) ismert, Rigler Zsolt a soproni borászat elfogadtatásában, népszerűsítésében és összefogásában szerzett elévülhetetlen érdemeket. Mindketten bőven megérdemelnék a díszpolgári címet, ha még lenne belőlük tíz-húsz klón az Alpokalján, mindenki Sopronban akarna élni.
Mielőtt rákanyarodnék a legújabb civil eseményre, annyit mindenképpen elmondanék, hogy legalább három borvidéken hallottam már így felsóhajtani borászt: „persze, a soproniaknak könnyű. Nekik van egy Rigler Zsoltjuk”. A harminckét éves bormarketinges ugyanis tíz év alatt tényleg képes volt arra, amire a magyarok híresen nem képesek. Meggyőzte a helyi borszakma képviselőit arról, hogy jó soproni borásznak lenni. A soproni Bormarketing Műhely Nonprofit Kft. vezéreként folyton sürög-forog, tesz-vesz, szervez, beszél, kóstoltat, közben Sopron a „szőlő és a bor városából” a „kékfrankos fővárosa” lett, és ezrek koccintanak a Kékfrankos nyár fesztivál mámoros estéin. A családi borászatok megerősödtek, a bor egyre nyeri a legrangosabb nemzetközi díjakat. Mert nagyon jó. Egyelőre nem annyira divatos, mint a villányi és az egri, de még lesz.
A napokban abban a szerencsében volt részem, hogy jelen lehettem az ország első közösségi borkereskedelmi cégének ünnepélyes megalapításán. A soproni borvidék pincészetei és bormarketingesei ugyanis egyedülálló módon folytatják boraik népszerűsítését a jövőben: összetartozásuk megkoronázásaként önálló közös vállalkozásba fogtak, megalapították a Soproni Kékfrankos Kft.-t. A még csecsemőkorú, ám máris patinás cég különlegessége, hogy tulajdonosai nonprofit szervezetek: a Bormarketing Műhely Nonprofit Kft. és a Soproni Borút Egyesület.
Viribus unitis, egyesült erővel – mondja a soproni borászok jelmondata. A szájtáti politika, a helyben topogás, az országra jellemző fejlődésképtelenség és motiválatlanság már annyira belénk ivódott, hogy az ember ép ésszel fel sem fogja, ha valahol valakik egyszer csak összefognak. A vállalkozás példa nélküli mivoltát ugyanis az adja, hogy a kft.-ben szinte mindegyik helyi borászat tulajdonosként jelenik meg, ezért, ahogy aki a Soproni Kékfrankos Kft.-től vásárol, gyakorlatilag közvetlenül a termelőtől szerzi be borait. És már belénk is bújik a kisördög, hogy, hohó, mi lesz a nyereséggel, de a megszokottól eltérő módon, a kft. bevétele kizárólag közösségi célra fordítható (a borvidék, a soproni borászatok és boraik érdekében). Talán sejthető, miről is van itt szó. A francia, osztrák és pláne olasz agroturizmus mintájára szépen lassan Sopronban is létrejöhet az az önszerveződő, alulról építkező, önmagát kontrollálni képes közösség, amely a saját érdekérvényesítésére létrehozott piaci vállalkozással a borvidék, a borturizmus és a szakmai párbeszéd fejlesztését tudja finanszírozni. Plusz – mintegy magától értetődő módon – bekapcsolhatja a körforgásba a helyi kistermelőket, a soproni gyümölcsöt, lekvárt, csokit, harmonikaszót stb.
A rusztikus papírra vésett nyilatkozatot tehát szépen aláírták a vidék pirult homlokú borászai a huszonéves, mutatós Birgit Pfneiszltől a mesés bajszú Magyar Dezsőig, és az asztalra helyezték boraikat, hogy a sajtó csak kóstoljon. A sajtó már nem zöldfülűként érkezett a szindikátusi értekezletre, így egyre mélyebb hümmögéssel (te, és ezt kóstoltad?; hú, inkább az enyémet kóstold meg…) vette tudomásul, hogy a soproni borvidék már túl van a talpra álláson, egyre harmonikusabb, egyre kerekebb, egyre szebb; ami itt, ezekben az években történik, az – nem csak a borszakmában – történelem. Hajrá, soproniak, hajrá, kékfrankos!