Betonretró és skálafolk

Még csak a katarzis sem kell. Elég egy pillanat, egyetlen jól célzott félhang és a hegedű kiragad a városi raktárdíszletek közül. A Cimbaliband lelkes zenészekből vérprofi koncertzenekarrá érett, a Muzsikás még saját maximumától elmaradva sem véthet, Alexander Balanescu vonója pedig varázsporba van mártva. Árokparttá változik tőle a Skála áruház harmadik emeleti betonhangárja.

Csütörtök este sűrű balkáni egyveleggel veselkedett neki az újrakezdésnek a romkocsmakultusz egyik első fellegvára, a Nyugati téri Skála áruház tetején néhány hete újjáélesztett West-Balkán. A folk szexi, így a Globalizer néven futó világzenei sorozat mottója, még ha nem is világos, egy hagyományteremtőnek szánt koncertről miért pont a „sex sells” marketinges közhely jutott a szervezők eszébe. A kipucolt tetőtér kissé steril, ahová ráadásul csak liftbe zsúfolódva lehet feljutni, de a Cimbaliband balkáni huzatja simán feledteti a légkondit. Talán a körülmények miatt nincs ugyan nagy pillanat, Unger Balázsék profizmusa mégis elég, hogy megmozdítsa a laza félháznyi közönséget, akik évek óta érzik, értik, építik a trendet. A népzene már messze nem egy szűk hagyományőrző réteg féltve őrizgetett kincse. Sláger, testközel, közös nevező. Ha akarom kapaszkodó, dúdolható napi betevő. És persze. Miért ne szólhatna akár plexifalak között, a fogyasztói multikulti kellős közepén?
Ha Alexander Balanescu szólóját kihangosították volna, néhány pillanatra megállt volna a körút csütörtök esti csúcsforgalma. Beugrik a Kraftwerk-klasszikus Computer love, s hogy Balanescu egy techno-pop slágerből is milyen rapszódiát komponált. Végletekből ácsol harmóniát, színt rajzol a betonfalakra, magával ránt anélkül, hogy egy percig is tetszeni akarna. Minimalista, repetitív zene. Benne van a szabadság minden íze.
A Muzsikással közösen eljátszott Bartók-darab sem a közönség kegyeit keresi. A románok világjáró avantgárd prímása közel tíz éve nem játszott együtt Sipos Mihályékkal, nyáron találtak újra egymásra. Korábban is közös nevezőre leltek Bartók muzsikájában, kötelező darab most is, erős húzással.
Hiába minden igyekezet, teljesen belefeledkezni valahogy mégsem lehet. Tér és zene kontrasztja a koncert végére csak felerősíti a hiányérzetet. Raktárszékek helyett pad kellene, betonretró helyett valódi kocsma. Talán még a városi merevség is feloldódna. Addig is: világzene és skálafolk a Nyugatival szemben. Ez a vonat ha elindult, hadd menjen.
(Muzsikás, Balanescu és Cimbaliband, West-Balkán, Budapest, 2010. március 18.)