Csenge

Február 4-én volt Csenge névnap. Az újság azt írta, hogy a Csenge ismeretlen eredetű régi magyar személynév. Azt hiszem, meg tudom magyarázni az eredetét. A Csenge igenévi eredetű. De hogyan lehetséges ez?
A folyamatos melléknévi igenév képzője mai nyelvünkben -ó, -ő – például: adó, vevő. A nyelvjárásokban és a régiségben azonban ennek a képzőnek sok variációja él: van zártabb -ú, -ű változata, de van nyíltabb -a, -e változata is.
Az -ó képzőnek van -a formája, az -ő képző pedig előfordulhat -e alakban. A csúszik ige tövéből keletkezett a csúszó igenév, de létrejöhetett a csusza is. A hullik igéből van a hulló és a hulla, a leng igéből a lengő és a lenge, a peng igéből a pengő és a penge, a pörög igéből a pörgő és a pörge, a hint igéből a hintó és a hinta.
Azért még valamit meg kell világítani. A nyelv nem tűri a felesleget, legalábbis bizonyos esetekben. Az alakváltozat nemigen marad meg, csak akkor, ha az egyik változat új jelentést vesz fel. A csúszó megmaradt igenévnek, ilyen a csúszó-mászó gyerek, ember, a csúszópénz. A csusza tésztaféle, például a túrós csusza (persze az is csúszik). A hulló megmaradt igenévnek, hulló falevélről szól a sanzon, a hulla a halott, vagyis az elhullott élőlény. A pengő lehet igenév, pengő cimbalomról ír Pál apostol a szeretet himnuszában, de főnév is lehet, pengő a régi pénz neve, ki lehetett pengetni. A penge a borotvapenge, a kardpenge. A lengő – igenév, ismerünk lengő zászlót, lengő nadrágszárat, lengőajtót. A „lenge lány, aki sző”, Kosztolányi versében pedig a légies lány, de az öltözéke is lehet lenge. A pörgő igenév, pörgő táncost mondhatunk. Pörge a kis kalap, pontosabban: keskeny, felfelé kunkorodó karimájú kalap, de olyan tánc is van, amelynek a neve pörge.
Ezt a jelenséget szóhasadásnak nevezzük. A szóhasadás nem mindig megy végbe tökéletesen: a szülő–szüle párosban a szüle megmaradt eredeti jelentésben, de felvette az öregasszony jelentést is, innen van a népmesékben az ördöngös szüle. Egyébként Grétsy László térképezte fel ezt a nyelvi változást Szóhasadás című könyvében, maga az elnevezés is tőle származik. (A szóhasadás kiterjedt nyelvtörténeti változás, sok érdekes jelenségét lehetne megemlíteni.)
Ha beillesztjük ebbe a sorba a cseng igét, elfogadhatjuk, hogy van csengő igeneve és van csenge igeneve, ám a szóhasadás következtében a Csenge személynévvé vagy helynévvé vált. Elképzelhető, hogy csengőnek, csacsogónak neveztek el őseink kicsi lánygyermeket, a szótő – ezt mindenki érzi – hangutánzó. (Még azt is kellene bizonyítani, hogy gyakran neveznek el így kisgyereket vagy kedves személyt más nyelvek is, nekem most a görög eredetű Lalagé jut eszembe.)
A Csenge név valóban régi, 1295-ből adatolható. Igaz, hogy ez a régi adatunk helynév, de a helynevek és a személynevek gyakran összefüggenek.
Az -ó képzőnek volt -ú változata, az -ő képzőnek pedig -ű. Van fúró és fúrú, seprő és seprű, aszó és aszú, véső és vésű. Még egyéb érdekességek is vannak ebben a szócsoportban. A csengettyű szavunk igenévi eredetű: a csengető valamikor csengetű volt, a pattantyú pedig pattantó, pattantú. A -ttyú, -ttyű végű főnevek igenévi eredetűek, de ez csak úgy lehetséges, hogy az igeneveknek volt -ú, -ű végű alakjuk.
Persze a sokféle alakváltozatnak is van magyarázata. Az igenév képzője eredetileg kettőshangzó (diftongus) volt – a nyelvjárásokban ma is ejtik így: járou, kelöü –, és ez a kettőshangzó sokféleképpen alakult tovább.
Nagyon valószínű tehát, hogy a Csenge lánynév azonos a csengő igenévvel, szóhasadással különült el, s csengő, csilingelő, csacsogó kisgyereket jelentett.