Európai a görög válság

A hazai sajtó túlnyomó többsége ismétli a világsajtóban fellelhető cikkek zömét, amelyek a jelenlegi görög válságot egyértelműen Athén könnyelmű fiskális politikájával vagy a „trükközésekkel” hozza öszszefüggésbe. Bármennyire hasznosnak látszhat rövid távú politikai meggondolásokból ez a megközelítés, hosszú távon öngól, mert Magyarország a görögöknél sokkal rosszabb helyzetben van. A GDP-hez viszonyított külső adóssága ugyanis lényegesen nagyobb: a legutolsó (decemberi) IMF-jelentés szerint 137 százalék, szemben a görögökével, amely „csak” 120 százalék. A hatalmas mértékű külső adósság anynyit jelent, hogy az adósságszolgálat teljesítése továbbra is a gazdaságpolitika legnyomasztóbb kérdése lesz, mint ahogy az elmúlt több mint 30 évben is az volt. A görög válság pont azt a kérdést veti fel, hogy lehet-e megoldást találni a már nagymértékben eladósodott vagy épp eladósodó uniós országok számára.
Bár a nemzeti kormányok felelőssége az eladósodásban aligha vitatható, összességében ez a jelenség a világgazdaság alapvető egyensúlytalanságából fakad, amelyre az 1944-es Bretton Woods-i értekezleten John Maynard Keynes is felhívta a figyelmet. Keynes azt vetette fel, hogy a külkereskedelemben aktívummal rendelkező országokat kötelezni kellene arra, hogy többletbevételeiket a kereskedelmi deficitet felhalmozó országokban költsék el. Keynes kezdeményezését az amerikaiak megvétózták, így végül is az említett Bretton Woods-i intézmények létrehozásánál az amerikai álláspont győzött. Igaz, Amerika a Marshall-tervvel tulajdonképpen Keynes koncepcióját valósította meg.
A Keynes által is jól előre látott egyensúlytalansági problémák azonban újból és újból előjönnek. Magyarország és a latin-amerikai államok eladósodása elsősorban abból az egyensúlytalanságból fakad, amelyet az 1970-es évek kőolajár-robbanása okozott, amikor az egyik oldalon felhasználhatatlan dollármilliárdok, a másik oldalon hatalmas külkereskedelmi hiányok alakultak ki. Az elhelyezhetetlen pénzkészletekkel rendelkező bankok szinte könyörögtek az egyes országoknak, hogy vegyenek fel hiteleket. Ekkor nyilatkozta Fekete János: „Naponta három bankár is felkeres, hogy hitelt adjon, úgy kell őket kilöknöm az ajtón.” Nem mindegyiket lökte ki, az eredmény ismert. Jelenleg a kínai és a német kereskedelmi aktívum okozza a fő egyensúlytalanságot. Kína talán már rájött, hogy ez az exporttöbblet hoszszú távon fenntarthatatlan, ezért jelentős hazai beruházásokba kezdi befektetni pénzét, Németország azonban ragaszkodik exporttöbbletre törekvő politikájához, ami most ütközéshez vezetett Párizs és Berlin között. A francia pénzügyminiszter felvetette, hogy a német exportorientáció okozza azt az egyensúlytalanságot, ami az eurózóna mediterrán államainak eladósodásához vezetett. A németek elutasították a kritikát: „az exportvezérelt gazdaság blokkolása a verseny európai felfogása ellen való lenne.”
Egy ország folytathat exporttöbbletre irányuló politikát, de az összes nem, mert ha valakinek exporttöbblete van, egy másik ország szükségképp deficites kell hogy legyen. E probléma megoldása kulcskérdése Európa jövőjének.