Havas tavasz az ébredező Pilisben

A Pilis keleti felének 46 kilométeres szakasza volt soron az újabb kéktúra-hétvégén, a március közepi időjárás néhol havas, néhol esős, néhol napos váltakozásában. Szép szurdokvölgyek, Dunakanyarra néző kilátópontok, sajátos sziklák, csodatévő forrás, a Föld szívcsakrája, és a magány szépségei jellemezték az utat.

Ennek a túrának egyedül vágtam neki, a főváros határából, a Külső Bécsi út melletti Rozália- téglagyártól rajtolva. Kezdetben az erős széllel kellett küzdenem a Pilisborosjenő előtti Köves-bércet megmászva, majd a zsákfalun át jutottam a szakasz első nevezetességéhez, a Teve-sziklához. A dolomit alkotta, érdekes képződménytől ellátni egészen az egri várig. Mármint a makettjéig, hiszen a közelben van az Egri csillagok filmváltozatának forgatási helyszíne, amely részint romosan, de ma is áll. Nem úgy, mint a kétszáz méterrel magasabban lévő Kevély-nyergi turistaház: az 1920-as években a munkásturisták kétkezi munkájával felépített, 60 férőhelyes épületet 1992-ben ismeretlenek felgyújtották. Kemény kaptató vezet fel ide, ám utána megérdemelt lejtő következik – a kéktúra a közeli, tágas Mackó-barlangot kihagyja –, így értem a Csobánka fölött vezető szekérútra.
Az eddigi – a szelet leszámítva – barátságos idő csapadékossá vált, s mire a Csobánka mellett lévő, kápolnával és lourdes-i barlanggal tarkított Szentkúthoz értem, már zuhogott az eső. A hely legendája szerint 1842-ben egy nyáját legeltető pásztornak megjelent Mária, a látomás után a falusiak ivásra és mosakodásra használták a forrás vizét, amelytől többen csodálatos módon meggyógyultak. Mivel néhány méterrel a XIX. század közepén épített kápolna előtt a sárban megcsúsztam, kicsit én is megmosakodtam benne – csodát egyelőre nem tapasztaltam.
Innen egy öt kilométeres, eseménytelen, erdős-esős szakasz következett – bár egy szembejövő lovas színesítette a „programot” –, majd jött a hegység egyik legszebb pontja, a pilisszentkereszti szurdok. A Dera-patak egy szűk, mészkősziklás völgyben robog, hidakon átkelve lehet végigmenni ezen a népszerű kirándulóhelyen. A következő, Dobogókőre vezető kaptatóra is lehet itt töltekezni – más módon, de megtettem ezt a falu kocsmájában is.
A hazai természetjárás fellegvára felé vezető úton az esőből hó lett, s mire a 699 méter magas csúcstól nem sokkal lejjebb található, hatalmas Zsivány-sziklákhoz értem, már minden fehér volt. A környék népszerűségét jelzi, hogy sok turistával találkoztam errefelé, sajnos a dobogókői kilátópont a ködös idő miatt nem a legszebb arcát mutatta. A turistaközpont mellett további érdekesség, hogy igazi vallási kavalkád figyelhető itt meg: a jezsuiták Manréza néven 1993 óta lelkigyakorlatos házat működtetnek, az Ősmagyar Táltos Egyház nemrégiben az Istenanyán és Istenatyán alapuló hit körútját, a Táltosiskolát építette ki (úgy vélik, Istenanya 12 gyermekének, köztük Jézus, Szűz Mária, Szent Margit és Emese leszármazottjai a magyarok), amely a Föld szívcsakrájához kötődik. A tézis szerint itt található bolygónk erőközpontja, s ezen alapszik a közeli shaolin falu is, amelyet a buddhisták hoztak létre. Lehet választani…
Az üres sípálya érintésével innen lefelé haladtam tovább, a Király-kútnál elértem a Pilis és a Visegrádi-hegység határát, bár általában utóbbit is előbbi nevén szokták emlegetni. Itt letértem a kékről, hogy az éjszakát baráti társaságban, egy közeli kunyhóban tölthessem, ahonnan ugyanide visszatérve folytattam másnap az utat. A nagy kiterjedésű Sikárosi-réten az előző napi csapadékot feledtető napsütés fogadott, s mikor a Bükkös-patak szép, sziklás völgyében haladtam Pilisszentlászló felé, elmerenghettem azon is, hogy milyen előnyei vannak a „szóló kirándulásnak”: saját tempómban haladhatok, nem kell várni a másikra, s másnak se rám, kedvem szerint állhatok meg pihenni, s a természetet figyelve saját gondolataimmal foglalkozhatok.
A hegyek szorításában elterülő Pilisszentlászlón a sörözőben megpihenve vártam túratársamra, hiszen a hátralévő 13 kilométert már kettesben tettük meg. Innen nekivágtunk a Pap-rétre tartó emelkedőnek, majd sokáig ötszáz méteres magasságban haladva tartottunk Duna felé. Egy idő után a fák között fel-feltűnt a visegrádi vár, majd kőpaddal ellátott Moli-pihenőnél, és a borjúfői sziklás kilátópontnál is remek panoráma nyílt a Dunakanyarra. A lemenő nap fénye még pompázatosabbá tette a tájat, így értünk a híres fellegvárhoz. Mire a hegyoldalban a kálvárián keresztül leértünk a városba, már besötétedett, ám ettől még nem mentünk a Dunának – megálltunk a kompnál, hogy aznapi utolsó kéktúra-pecsétünket üssük igazolófüzetünkbe. A folyón nem kötelező „áttúrázni”, így legközelebb már a túloldalról, Nagymarosról indulva gyűjtjük az élményeket.
(Folytatjuk)