Tigris

Itt élek fönn a hegyoldalban egy szál magam, se kutyám, se macskám. Nem mintha hiányozna bármi, bárki, Zsófi jön hétvégente, felcaplat az úton, kaját hoz, és el is készíti nekem, istenien főz, sőt emberien. Közben morog, tiszta hülye vagyok, mit akarok elérni ezzel az egésszel, talán valami szakítópróba.
– A szakítás eszedbe ne jusson, átharapom a torkodat! – mélyesztem bele a fogamat a nyaka húsába.
– Tiszta hülye vagy! – sikolt fel kezében fakanállal. – Tiszta hülye vagyok, hogy még nem hagytalak itt a francba – duzzog, a szakítópróbát nem úgy gondolta. A világgal összetartó kötelet feszítem addig, amíg már nem tudok visszasétálni rajta, és végleg a túlparton rekedek. Akkor aztán mutogathatok és kiabálhatok, elhalkul a hangom, és végül borostás, kopaszodó, büdös és szakadt hegylakó leszek, aki naphosszat itt téblábol a pince és a háza között, kezében marmonkannával.
– Legalább azt teszek, amit akarok, nem szól be senki, a magam ura vagyok, fejedelmi ragadozó – feszítem ki a láthatatlan kötelet, ballagok végig rajta, billegek rajta fel és alá, nagymacskaléptekkel, kényelmesen, lustán, jóllakottan, hej, de jól főz ez a Zsófi. Sajnos hét közben nincsen itt, mindegy, elvagyok én, sűrített paradicsomot kenek a vajas kenyeremre, le is fogytam, tiszta izom vagyok, sehol egy gramm zsír, nézd, milyen jól festek a főztöd nélkül, húzom Zsófit, egyet-kettőt emelintek a súlyzón.
Ahogy a súlyt emelintem, azért kiderül, hogy egy félelmetes, csíkos, hunyorgó nagymacska azért akad itt, minden bicepszgyakorlatra vicsorít egyet a vállamon, direkt így tetováltam oda. Művészi, sőt bűvészi munka volt kivitelezni bal kézzel, jobbal a tükröt tartottam hozzá. Majd lerohadt a karom a végére, de megérte, időm, mint a tenger, fát vágok, tyúkot tartok.
– Csak tudnám, mi a frászkarikát akarsz te az élettől – sóhajtja Zsófi –, ott volt a jó állásod, az a majom főnököd felhívott, hogy bármikor visszajöhetsz, ha beleuntál a csövezésbe, de teneked beszélhet az ember, valami más anyagból készült a koponyád csont helyett.
Zsófit könnyen elhallgattatom, megvannak hozzá a kis trükkjeim, legyen ez az én titkom, mi a zsírnak mentem volna fel a hegyoldalba, ha még titkaim se lehetnének. Mindig türelmetlenül várom Zsófi jöttét, és a távozását is, remekül elvagyok egyedül, persze közben cseppet sem vagyok el, és cseppet sem remekül, szóval vágyom rá, hogy itt legyen, de arra is, hogy vágyhassam ittlétére, amikor nincs itt. A nagymacska hempereg, éles fény vág a szemébe, lomha manccsal paskolja a levegőt.
Mennyit szidtam apámat, amiért rokkantnyugdíjasan, anya halála után is kijárt ide, görnyedt háttal cipelte az almával teli szatyrokat, mert egy autó árát nem létezett, hogy összegürizzen, tőlem nem fogadta volna el. Hetven fölött is kapált, kaszált, metszett, permetezett, a fáit bárki megnézhette. Mi a túrónak, vagdostam a fejéhez, ezt a rohadt gyümölcsöt megveszem a sarkon, vagy veszek papaját, ha inkább arra vágyom, minek töri magát, dőljön hátra végre a karosszékben. Apa, nem kell az almád, saját életem van, légkondi, házimozi-rendszer, atomjó kocsi, kétévente cserélem, squashozni járok meg a legmenőbb vendéglőkbe. A telekommunikációban van a jövő, kérlelhetetlen voltam és támadhatatlan, mint a prédáját becserkésző vadállat, tele ötletekkel, csupa szikra, mint a fejedelmi vad szőre a trópusi napsütésben. Ha néha eszembe jut a szó, hogy fallabda, elröhögöm magam, mintha köze lenne a falloszhoz, van is, azok voltunk mind, simára borotvált puha pö…ök.
Apa haláláról majd máskor, úgy futottam neki, hogy simán túlélem, de ő élte túl. Azért nem haltam bele, mert rábukkantam a fészerre. A vevőkkel már majdnem sikerült megállapodni, kicsit elszorult a szívem, mennyit szajkóztam neki, add el, fater, vár a nagyvárosi dzsungel, de ő nem, csak zötykölődött hétvégente a helyközi járaton, ez visz a sírba, érted? Tényleg ez vitte a sírba. A vevőkkel együtt léptem a fészerbe, szimpatikus házaspár, nem számítottam semmi különösre, de aztán megpillantottam a ponyvával letakart szörnyeteget, majd lehúztam a ponyvát, és köhécselni kezdtünk a portól. Ütögettem, először finoman, simogatva, aztán bevadulva, ettől csak még jobban szállt a por, és egyre kibírhatatlanabbul dübörgött, ahogy a szívem is. A vevők végül fuldokolva távoztak, én meg a robajon keresztül utánuk kiáltottam: nem eladó!
Most is, épp csak elment Zsófi, már ülök a dobszerkónál, támadok és üvöltök. Nyílik a fészerajtó, és bejön az öreg Bélu, vagy három telekkel lejjebb lakik, mindig köszönök neki, apám generációja. Nem hagyom abba, finoman pergetek, néha kicsi cinn bele fűszerképpen, te jó ég, hogy visszajött minden, a gyerekkori végtelen gyakorlások, a recsegő kazettákról ellesett variációk! Fejjel intek az öregnek, leül a poros kanapéra, le se törli, látszik, el van anyátlanodva. Világéletében zajban aludt, fog bele Bélu bá, szüleinek szolgálati lakása volt a főpályaudvar épületében, nyüzsgés, hangosbemondó, vagonok tolattak odalenn, lomha állati tömbök. Mostanáig még csak eltűrte itt a csendet a neje kedvéért, mert az meg élt-halt a természetért, de mióta az asszony sincs már, az öreget elkerüli az álom. Hiányzik az a másik test mellőle, és hát a vénasszony horkolt legalább. A csönd megőrjíti, én meg ráerősítek a lábdobra, hadd szóljon akkor, egész jó kis hétnyolcadok, lesz ez cifrább is, egy idő után vonítani szoktam, míg be nem rekedek. Produkálom magam, hadd feszüljön az a csíkos mintázat a vállamon, a kanapéra pislantok, ehhez mit szól, ez a rock and roll, nem a faláb. Bélu bának csak ennyi kellett, ki tudja, melyik pályaudvaron járhat, édesdeden alszik.